A Kunszt-díjas Benke Mónikával beszélgettünk

Óvónőikonoktól tanult, óvónőikonná lett

2018.07.11 13:22    |    V.I.  

Négy évtizedes életművére tesz pontot bizonyos formában rövidesen a kalocsai Kunszt utcai tagóvoda vezetője, a városi anyaintézmény általános vezető-helyettese, Benke Mónika. A város emblematikus óvónője ugyanis rövidesen nyugdíjba vonul, így mondhatjuk, hogy életműdíjként tekint a nemrég átvett Kunszt József-díjra. Ennek kapcsán beszélgettünk vele óvodai irodájában, ahol a szeptemberben kezdődő nevelési évben már valaki más ül majd székében. Tétlenkedni azonban nem fog – derül ki vele készült interjúnkból!

benkemonika1_300Mi minden cikázott a fejedben, amikor megtudtad, hogy Kunszt József-díjra jelöltek?

– Őszintén? Nagyon megdöbbentem. Egy héttel korábban még Rómában voltam a Főszékesegyházi kórussal, és amikor legközelebb dolgozni jöttem, akkor adták oda az Érseki Hivataltól érkezett levelet a lányok. Nem is gondoltam, hogy ilyesmi lesz benne. Amikor kibontottam és elolvastam, előbb ledöbbentem, aztán sírtam egy kicsit, majd elújságoltam a kollégáknak és persze a családnak. Mindenki nagyon örült. Az impulzus tehát az öröm, aztán persze jönnek az emlékek, hogy mi minden történt az ember életében, amíg eljutott idáig.

Mondhatjuk, hogy ez életmű-díj az esetedben?

– Végülis igen. Ami először eszembe jut róla, hogy mekkora szerencse volt, hogy óvónői szakközépiskolába járhattam. Én nem Kalocsán tanultam, hanem Tisztaföldváron, és rengeteget kaptam úgy óvónőként, mint diákként. Amikor Kalocsára kerültem, olyan szerencsém volt, hogy Pirisi Andrásné Márta néni kezei alatt dolgozhattam az egykori Petőfi utcai óvodában. Ő ma már egy emblematikus alakja az óvónői hivatásnak, és rengeteget tanultunk tőle.

Ugye érdekesség, hogy egy olyan óvodáról beszélünk, ami ma már nem is létezik, csak az épülete áll...

– Így van, de a mi korosztályunk még őrzi az emlékét, mert akinek a keze alatt felnőttünk, mint kezdő óvónők, gondolok itt Márta nénire, vagy Mátrai Károlyné Terézre, ők mind meghatározó alakjai voltak a város óvodai életének. Mindüktől lehetett tanulni szakmáról, emberségről, a munkához való hozzáállásról.

benkemonika2_450
 

Nem fura a tudat, hogy a most kezdők számára már ti képviselitek ezt a generációt? Ti vagytok Kalocsa emblematikus óvónői.

– De! Ezért is külön szerencse, hogy a mi hivatásunk megőrzi és felszínen tartja valahogy az ember gyermeki énjét, ezáltal a fiatalságát. Nagyon fura ebbe belegondolni, hogy most mi vagyunk abban a korban, amiben ők voltak, amikor bennünket irányítgattak a pályán.

Itt talán nem is maga az életkor a fontos, hanem a státus, amit képviseltek. Hogy ti vagytok azok, akikről a jövő óvónői úgy fognak mesélni, hogy Benke Mónikánál tanultam...

– Ez most még egészen hihetetlen. Amíg ezt a párhuzamot nem említetted, bele sem gondoltam!

Ahogy a díjátadón, a laudációdban is elhangzott, a sok szépség mellett rengeteg változással, képzéssel, önfejlesztéssel is jár az óvónők élete. Ha néhány gondolatban össze kellene foglalnod a főbb mérföldköveit, melyeket emelnéd ki?

– Ahogy említettem, a Petőfi óvoda és Márta néni mindenképp. Egyébként nemcsak én, Erika [Katus Györgyné vezető óvónő – a szerk.] is az ő keze alól került ki. Egy évet dolgoztam a Hunyadi utcai óvodában, ahonnan a Csokonai óvodába kerültem Geri Marika kezei alá, aki anno az én óvó-nénim is volt. Máig őrzöm a fotókat arról az évzáróról, amin gyermekként szerepeltem, és mellettünk mosolyog ő is. Ekkoriban újra beindult Kalocsán a szakközépiskolai óvónőképzés, amiben ugyancsak részt tudtam venni, mint csoportvezető. Ebben az óvodában húsz évig dolgoztam. Rendkívül jó kis csapat kovácsolódott össze, akikkel egyébként a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Aztán a Kunszt utcába akkor kerültem, amikor Markóné Marika nyugdíja vonult. Felajánlották 2008-ban, hogy idejöhetek tagóvoda-vezetőnek, és nagyon gyorsan kellett döntenem. Ez egyébként nem kis fejtörést okozott.

Mi adta a lökést, hogy merj lépni?

– Végülis az, hogy kikértem édesapám véleményét.

Gyorsan jegyezzük meg, hogy Benke Feri bácsiról beszélünk, Kalocsa szépemlékű fotósáról, újságírójáról...

– Igen, ő volt az, aki arra biztatott, hogy próbáljam ki magam ezen a területen és támogatott. Mondván, biztos abban, hogy bírni fogom, de ha nem merek lépni, ez sosem fog kiderülni. A váltás olyannyira mélyvíz volt nekem, hogy rögtön a nyakamba kaptam egy pályázati projektet is, akkortájt folyt ugyanis az óvoda épületének akadálymentesítése. Júniusban kezdtem, és nyáron már le kellett vezényelni a kivitelezést. Ez elég kemény időszak volt, de mindenből tanultam. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ingott meg az önbizalmam, de aztán esténként, lefekvéskor átgondoltam a dolgaimat, és mindig azt erősítettem magamba, hogy igenis folytatni kell, és helyt kell állni a feladatban, amit elvállaltam. Aztán alakultak a dolgok. Nagyon jó kollégákkal kerültem össze, akik rengeteget segítettek. Bóta Zol-tánné, Mátrai Éva, Ágoston Valéria akkor már évek óta itt dolgoztak és mindig mellettem álltak. Nélkülük biztosan nem tudtam volna a tagóvoda-vezetői elvárásoknak megfelelni.

Pont abba gondoltam bele, ahogy hallgattalak, hogy az ember énjének a két végletével kell dolgozni azon a poszton, ami a tiéd. A gyermekek között részben a gyermeki énnek kell jelen lennie, vezetőként pedig a felnőtt ember topkvalitásait kell csúcsra járatni, igaz?

– Igen, és időnként ez elég kemény tud lenni. Mindig előre kell gondolkozni, hogy mi minden vár az óvodára, milyen teendők várnak az emberre az adott napon, de közben a csoport életét is vinni kell és a gyerekekkel is foglalkozni kell. Nehéz ez a kettősség. Itt az iroda, mellettem van a csoportom, és az ajtóm mindig nyitva. Miközben ülök a számítógép előtt és végzem az adminisztrációs dolgaimat a tízóraira, uzsonnára siető gyerekek rendre megállnak, beköszönnek, kérdezősködnek, beszaladnak egy puszira, ölelésre. Ebben a pillanatban váltani kell, aztán visszafordulni a monitor elé, és folytatni a félbehagyott munkát.

Az mekkora nyomást helyez a mindennapjaitokra, hogy a gyerekeket egy rendkívül szenzitív korszakában bízzák a gondjaitokra, és talán egy életre meghatározza, milyen felnőtt lesz belőlük az, hogy az óvónéniktől mit kapnak? A lecsupaszított közhiedelem ugye az, hogy nektek milyen jó, mert neki csak énekelni, mondókázni, játszania kell a gyerekekkel egész nap, holott...

– Valóban, a köztudatban ez van, holott tényleg nagy felelősség nyugszik a vállunkon. Nagyon tudatos munka kell ahhoz, hogy a játékos mindennapokat felépítsük. Hiába vagyunk nyáron szabadságon, már állítjuk össze a következő nevelési év teendőit, hogy milyen feladatokat tanítsunk meg nekik, milyen programokat tartsunk, hiszen a világ is annyira gyorsan változik. Emellett nem mehetünk el! Régen, ha megkérdezték tőlünk, hogy milyen a csuka, ha valamelyik gyerek elmesélte, hogy az apukájával csukát fogott, előkaptunk egy könyvet, fellapoztuk. Ma már lehuppanunk a számítógép elé, keresünk róla egy képet és átbeszéljük, amire kíváncsi. Volt olyan nagycsoportosom, aki addigra megtanult írni, és hozott nekem egy négysoros versikét, amit ő költött. Amióta óvónő vagyok, annyira kinyílt előttük a világ, hogy nem győzünk lépést tartani velük. Be kell vinni például a csoportokba térképeket, hogy nézegessük, melyik ország hol van és milyen a zászlaja, milyen állatok élnek ott.

Egy gyakorlott, tapasztalt óvónőnek könnyebb hazamenni, és terelgetni az életben a saját gyermekeit, unokáit, mint egy „hétköznapi szülőnek”?

– Nem, csak az óvónőségből fakadóan, egyáltalán nem könnyebb. Szerintem egy pedagógusnak semmivel sem könnyebb a saját gyermekével, mert otthon már anyuka, vagy nagymama vagyok. Amíg itt szeretnek bennünket a gyerekek nagyon és ragaszkodnak hozzánk, szépen viselkednek, addig látjuk, hogy megjön az anyuka és borult minden, mert jön az a jóleső érzésük, hogy már mindent szabad, és ez otthon nálunk is pont ugyanígy történt. Anyukaként ugyan-úgy elkövettem a magam hibáit, mint bármely szülő, mert a sajátjaival az ember másként lát egy-egy helyzetet. Aki szülő, az tudja, hogy otthon az egy másik állapot, ott kicsit engedékenyebb az ember, mondván, ők mégiscsak az enyémek. Bár az itteni gyerekek is az enyémek, és Móni mamának szólítanak, aminek nagyon örülök, de a saját gyermekekkel persze, hogy más.

Összeszámoltad valaha, hogy hány gyermeked volt, illetve van?

– Nem, de abban biztos vagyok, hogy nagyon sok. Azért a negyvenegy év alatt voltak és vannak rengetegen, talán jobb is, hogy sosem tartottam számon.

Feltűnt a díjátadón, hogy a munkásságodat méltató beszédben, egy magyartanár azt mondaná, hogy befejezett múlt időben szólt Tóth-Kovács Ádám aljegyző. Volt emögött szándékosság, ami konkrétan utal valamire?

– Igen, mert júniusban nyugdíjba megyek. Egy korszak így bizonyos értelemben lezárul, de nem hiszem, hogy nem úgy fogok váltani, hogy itt lehúzom a rolót, aztán elfordulok az óvodától. Ez biztosan nem így fog történni! Persze más életritmust kell felvenni, nem időre fogok szaladni nap mint nap, majd kiderül, mi lesz.

Készülsz rá? Büszke nagymamaként nyilván lesznek, akik kitöltsék a nyugdíjas éveket!

– Persze, lesznek, meg úgy gondolom, hogy magam sem vagyok olyan típus, aki magára csukja az ajtót és ül bent a lakásban egész nap, olvasgat, tévét néz. Egészen biztosan más nyugdíjas évek várnak rám! Itt vannak az unokák, meg szeretek eljárni a Művelődési Központ játszóházaiba segíteni, meg hát az énekkarral is tervezek. Emellett néhány éve felmerült egy program kapcsán, hogy Szegeden létrehoztak egy óvodamúzeumot. Azóta ez a lehetőség Erikának is piszkálja a fantáziáját. Mindig mondtam neki, hogy ha nyugdíjba megyek, akkor segítek a megszervezésében, hiszen régóta van Kalocsán óvónőképzés és óvodai élet. Jó lenne, ha ezeknek az emlékeit egy adott helyen meg is lehetne tekinteni.

Erre már van koncepció, vagy egyelőre csak a szándék fogalmazódott meg?

– Egyelőre ötletszintjén foglalkoztunk ezzel.

Azt tudhatjuk már, hogy ki fog ebben az irodában és a székben ülni szeptemberben?

– Nem, ez egyelőre a jövő zenéje. Nyilván ki kell lassan derülnie, mert kell egy kis idő, amíg átadom neki az óvodát, de erre még nem tudok válaszolni.

Még egyszer gratulálok a díjhoz! Tartalmas, boldog, szép nyug-díjaséveket kívánok! Köszönöm a beszélgetést!

– Köszönöm én is!



Kalocsai hírek

A szegregált terület integrációja

" A szegregált terület integrációja A roma társadalom Kalocsa életében A Kalocsai...

Pályázatból parkosított templomkert és új kerítés Ordason

Átvette a református egyház a Visszatérés Háza kulcsaitNagy ünnepre gyűltek össze az ordasiak elmúlt...

Kalocsai szerző sikere az irodalmi pályázaton

Október 14-én, pénteken este Budapesten kihírdették a Világháló Alapítvány ésa Blinken OSA Archívum...

Lélekemelő kórushangverseny a kalocsai főszékesegyházban – Három kiváló egyházi kórus több, mint 100 tagja énekelt

Kalocsa gyönyörű barokk templomában, a Nagyboldogasszony Főszékesegyházban október 15-én,...

Paks II. a hosszú távú ellátásbiztonság záloga

Atomenergia nélkül nincs ellátásbiztonság Európában, Paks II. pedig hazánk hosszú távú...

Az aradi vértanúkra emlékezett Kalocsa – A koszorúzáson Balogi József mondott beszédet

Kalocsa város hagyományai szerint az első felelős magyar kormány szoborcsoportjánál tartották meg a...

Új fasorok, fák díszítik Kalocsát

 „A legjobb időpont a faültetésre 20 éve volt, a második legjobb ma van!” – tartja...

Az integráció fontos szerepe a roma társadalomban

Antidiszkriminációs programok Kalocsa  város életébenA Kalocsai Önkormányzat, a Szociális Központ és...

In memoriam Szallár Károly (1951-2021)

Futótűzként járta be a várost, hogy elhunyt Szallár Károly, Kalocsa idegenforgalmának egyik jeles...

Közlekedésbiztonsági napra készül a rendőrség

Októberben kezdődött és december elejéig tart a Kalocsai Rendőrkapitányság illetékességi területén...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás