Elsején lesz 29 éve, hogy életem összefonódott a Néplappal. Nem túlzás, hiszen sokkal több időt töltöttem a szerkesztőségben, a Néplap ügyeivel foglalkozva, mint bármi mással, hobbival, barátokkal, magánélettel.

1989. október 1-jén léptem be a szerkesztőségbe, még a városháza félemeletén, ott balra, tudják, ahol most olyan portaszobaféle van. Aztán 2011 végén új helyre költöztünk, aztán 2014-ben megint.

Csak egy asztal volt, pár szék, és egy behozott Erika írógép. Mondhatjuk úgy, hogy az első bútordarabok egyike voltam én is. Aztán berendezkedtünk, jártam az Érseki Könyvtárba átlapozni a száz évvel azelőtti Néplapokat, megrajzoltam a fejlécet, a benne lévő betűket, a rovat főcímeket, volt Mesevilág, Szószatyor, Odamondogató… ma már kissé mulatságosnak is tűnnek… és ’89. november 25-én megjelent az első szám

Érdekes időszak volt. Az a világ ott ’89-90 táján valami nagy fellélegzés volt. Le lehetett írni szinte bármit, azt hiszem, amit eredetileg sajtószabadságnak hívunk, hogy külső befolyástól, fenyegetéstől, törvényi korláttól mentes újságírás, akkor az az volt. Cenzúra csupán az öncenzúra volt, melyet a régi beidegződések éltettek, azt hiszem, igazán ez volt az egyetlen korlát ott, abban az időben. Mindenki szóba állt velünk, ha kérdeztünk, válaszoltak, nem kellett hetekig levelezni, egyeztetni, engedélyeztetni…

Fiatalon, idősebb kollégák között tervezőszerkesztőként és szerkesztőségi titkárként kezdtem, szóval mindenesként, tördelő és olvasószerkesztő, korrektor és lapelszámoló, hirdetésfelvevő és néha még újságíró is voltam egy személyben.

Sokat tanultam tőlük, sok embert megismertem, sok tapasztalatot szereztem. Végigjártam a „szamárlétrát”, részemről igazi szolgálat volt ez, 26 évig szabadság nélkül (az utóbbi három évben volt csupán nyaranta egy-egy hét szabad), néha tényleg csak aludni jártam haza. A tervezőszerkesztői munkám mellett voltam a cég ügyvezetője, és már 6 éve a lap főszerkesztője.

Az online felületek, a virtuális világ terjedésével, amikor mindenki az utcán közlekedve is elektronikus kütyüket nyomkod, egyre jobban visszaszorul a nyomtatott sajtó. Most kellenének a jó értelemben vett mecénások, művelt, intelligens és tehetős emberek, akik hajlandók arra áldozni, hogy a kisvárosi, regionális írott sajtó megmaradjon. Nem politikai és nem pártérdekből, nem médiahatalomra törekedve… ugye tudják, miről beszélek…

A régi, kezdeti ’89-es csapatból már csak én vagyok a lapnál a szerkesztők közül, és a lap kiadására 1992-től létrehozott káefté eredeti tulajdonosai közül is… és most én is elköszönök az olvasóktól, mint a Kalocsai Néplap főszerkesztője.

Köszönöm a sok dicséretet, az írásaink nyomán kapott visszajelzéseket, persze a jogos kritikát is. Azokat a mondatokat, amikor egy-egy ember megállított, hogy olvasott erről vagy arról, és hogy az milyen jó írás volt, és hogy alig várják a hétvégét, hogy újra kézbe vehessék a Kalocsai Néplapot. Az, hogy a harmincadik évfolyamot írhatjuk, az csak az olvasók eddigi bizalmának köszönhető, hiszen pénzbeli támogatást mi nem kapunk, sem jól fizető állami hirdetéseket, hogy még vagyunk, az annak köszönhető, hogy hétről hétre megveszik lapunk.

Köszönöm kedves írástudó kollégáimnak a kitartást, hogy segítették munkámat, nélkülük nem lenne a Kalocsai Néplap az az újság, amiért még most is sokan szeretik és megveszik.

Az utóbbi időszak megváltozott viszonyai miatt arra az elhatározásra jutottam, hogy bár a tulajdonrészem még megvan a lapban, a főszerkesztéssel és egyéb ügyintézésekkel járó feladatokat átadom másnak, ezt egy hónapja bejelentettem a cégünk többségi tulajdonosának.

Bár még nem tudom, ki lesz az utódom, de remélem, annyi elkötelezettséggel és odafigyeléssel folytatja tovább ezt a munkát, ahogy én végezni igyekeztem.

Most jelen soraimmal, mint a lap főszerkesztője elköszönök azoktól, akik a munkámnak értelmet adtak: kollégáimtól és olvasóinktól.

Zsigmond Enikő