Az idézet Gerendás Péter – Bródy János Százéves pályaudvar című számából van. Először Kulka János előadásában hallottam, azóta mindig összeszorul tőle a torkom. Június 19-én a dal a kalocsai zsidók deportálásának 73. évfordulóján rendezett megemlékezésen csendült fel, megidézve a második világháború poklát.

A Szent István Gimnáziummal szembeni, volt zsinagóga melletti márványtábla előtt a városi önkormányzat és a művelődési központ szervezett megemlékezést június 19-én. Előbb Póli Róbert adta elő Radnóti Miklós: Előhang egy monodrámához című költeményét, majd dr. Magóné Tóth Gyöngyi, a Kalocsa Kulturális Központ és Könyvtár igazgatója mondott beszédet. Mondandóját a kalocsai zsidóság történetét feldolgozó könyvéből merítette: Schwarcz István – később Székely István – mesélte el életének legszörnyűbb fejezeteit a vele készített interjúban.

A férfi Kalocsán született és élt családjával, és felidézte a megalázást, a megkülönböztetést, amelyet iskolás kora óta elszenvedett, a család deportálását, a haláltábor borzalmait, majd a visszatérést, amely nem öröm és megnyugvás volt, de újabb és újabb kísérlet az állam, a társadalom részéről a földbe döngölésükre, amit megelégelve családjával együtt Kanadába távozott.

– Az út Borból haza 1500 kilométer volt. Körülbelül kétezer ember halt meg útközben. Szomjasak voltunk, de aki letért az útról, hogy igyon egy pocsolya vízéből, azonnal lelőtték – ez már a hazavezető úton történt, mesélte Schwarcz úr, aki hozzáfűzte: rossz döntés volt hazajönni, mert nem engedték tanulni, boldogulni a holokausztot átélt családot, míg végül 1956-ban elhatározták, nem akarnak Európában maradni, és Kanadába települtek.

– Kanada a hazánk, itt vagyunk boldogok – fejezte be élettörténetét a fér-fi –, nem a szülőföldünk, de az otthonunk. Itt lehetőséget kaptunk, hogy felépítsük önmagunkat és az életünket, itt sosem találkoztunk megkülönböztetéssel. Szüleimet is kihoztam, itt vannak eltemetve.

– Körülbelül ezer zsidó élt a városban – mondta beszéde végén Magóné. – Rájuk emlékezünk a mai napon, ami itt, a városban és a vasútállomáson történt velük.

A címben idézett torokszorító dal kíséretében helyezte el koszorúját a városi önkormányzat, majd a megemlékezés résztvevői virágot, mécsest, vagy kavicsokat tettek az elhurcolt, kiirtott kalocsai emberek neveit tartalmazó emlékműre.