Egy ismerősöm Emese, aki a Dózsában tanul, gyakran mesél nekem az ott történtekről. Bevallom, nem kis derültséget okoz a diákéletnek ez a fajta megvilágítása. Először is leszögezném, hogy én tisztelem a rendőröket, de hát amin lehet nevetni, azon miért ne nevetnénk? Ezek után sejthetik, hogy rendészeti diákokról van szó.

Egyik órán a testnevelő tanár kivitte az osztályt az Érsekkertbe, hogy a dombozást gyakoroltassa velük. Tudniillik, ilyenkor tempósan fel és le kell futni a dombon, sok kört megtéve (az ő esetükben rengeteg körről van szó). Ez a gyakorlat igen erős fizikumot igényel. Ráadásul a terep nehézségeivel is meg kell küzdeni, értem itt a gödröket és a kiálló gyökereket.

Nos, az egyik diák, Sanyi a kemény kiképzés során kidőlt a sorból, vagyis elvágódott a domboldalon. Na, de mire jók a barátok? A segítőkész Dávid azonnal ott termett, hogy tehet-e érte valamit? Barátja fájdalmát látva letérdelt mellé, ám amikor úgy látta, hogy a helyzet menthetetlen, kétségbeesetten elkiáltotta magát az ismert hanglejtéssel:

– Sanyi! Sanyikám! Legalább a bőrét lenyúzhatnám!

A sérült egy ideig a nevetéstől nem tudott talpra állni, de hát, annyi baj legyen!