Nemrégiben írtam le egy (Ágoston Valéria óvónőről szóló) cikkemben az alábbi idézetet: „minden gyermek születésével Isten üzen, hogy ő még mindig bízik az emberben”. Ahol most jártam, ott háromszorosan igaz Rabindranath Tagore gondolata. Öregcsertőn a Herczeg család vendége voltam, ahol hármasikrek nevelkednek. Alina, Nadin és Benett éppen egy évesek. A kicsik születésekor már írtunk a boldog családi eseményről, és úgy gondoljuk, időről-időre hírt adunk róluk, hiszen nem mindennapos jelenség három apróság érkezése, fogadása, gondozása, nevelése.

A napsütést idéző színekkel kifestett bájos, otthonos házban az első születésnap hangulata fogadott: lufik, színes szalagok, zászlócskák és a három finom tortából is maradt még kóstoló. A kicsik kíváncsian szemlélgettek egyszobányi birodalmuk védett zugaiból. Barátságosak, mosolygósak, nagy, beszédes szeműek – gyönyörűek. A büszke szülők, Anikó és Zoltán szívesen idézték fel a villámgyorsan eltelt első év eseményeit, tapasztalatait. Közben a gyerekek lelkesen nézegették, forgatták a szerkesztőségünk apró ajándékait: a babaápolási szereket és a bébiételeket – amikből három kicsi mellett majdnem „intéz-ményi” méretű a fogyás…

– Egy gyermek születése önmagában is csoda, és én még ma is minden nap hálát adok a sorsnak hogy nekünk három gyermekünk született – Anikó ragyogó szemmel, mosolyogva mesél önmagukról. – Tisztában vagyunk azzal, hogy hallatlanul szerencsések vagyunk, mert egészségesek, szépen fejlődnek, és már most sem látszik rajtuk, hogy ők koraszülöttek voltak. Az ember nagyon sok bajról, tragédiáról is hall az ikres családok kapcsán, nagy boldogság nekünk, hogy ők minden szempontból rendben vannak. Április 27-én kellett volna megszületniük, ehelyett március elsején jöttek világra. Május elején kell majd mennünk fejlődés-neuro-lógiai vizsgálatra, ahol komplett vizsgálaton nézik meg, hogy megfelel-e a fejlettségi szintjük az életkoruknak.

– A terhesség hónapjaihoz képest ez az egy év könnyebb volt?

– Még el sem hiszem, hogy ennyi idő telt el – Anikó mondataihoz a férje lelkes bólogatással csatlakozik, miközben a szobányi járókában foglalja le a három örökmozgót. – Tizennégy hétig voltam kórházban a terhesség végén, és ezek az emlékek még annyira élesek, pedig mi minden történt azóta!

– Hogyan fogadta őket a szűkebb és tágabb környezet?

– Mindenki nagyon aranyos velünk. Először el sem akarták hinni a faluban, és még ma is minden alkalommal megcsodálják őket, amikor sétálunk velük, és mindig elmondják, hogy milyen gyorsan fejlődnek.

– Valóban ennyire problémamentes az élet velük?

– Csak azt tudom mondani, hogy nekem ez a természetes, én sosem voltam egy kicsivel, csak hárommal, hát így alakítottam ki az életünket, a napirendünket. Azt nem mondom, hogy könnyű volt, mert először megrémültem, hogyan tudom ellátni majd őket. Zoli megnyugtatott, hogy ha nem megy, akkor mindenképpen keresünk megoldást. De szépen belejöttünk és szerintem egészen gyorsan. Persze, rengeteg segítséget kapunk nagyszülőktől, nagynéniktől, rokontól, barátoktól. A helyi önkormányzat is meglátogatott a születésük után, és pénzbeli segítséget nyújtott. Szerencsére rábukkantam egy hármasikres közösségre az inter-neten, tőlük is rengeteg segítséget kapok, ruháktól a jó tanácsokig. Így szereztem tudomást arról, hogy koraszülött gyermekeknek jár a korai fejlesztés, még akkor is, ha egyedüliek, nemhogy így. Tehát járunk Kiskőrösre heti rendszerességgel november óta, és nagyon örülök ennek a lehetőségnek, mert már több oldalról hallottam, meg utána is olvastam, hogy nemcsak most, később, az iskolai tanulmányaikban is sokat fog jelenteni ez a foglalkozás. Dévény tornára is járunk Szekszárdra, voltak apróbb gondok a mozgásfejlődéssel, hiszen odabent – mutatja mosolyogva – szűk volt a hely. Már szépen rendbe jöttek ezen a téren is.

– Létezik-e az éjszakai nyugodalom fogalma három kicsi mellett?

– Hát, nem mindig – Zoltán derűs apuka, de bevallja, volt már olyan, hogy fél éjszakás „buli-zás” (ébrenlét, játék, pityergés) után kelt háromnegyed négykor, hogy időben beérjen a munkahelyére. Ő ugyanis autóbusz vezető.

– Nagyon szép ez a kis ház – összegzem a látottakat.

– Kalákában kezdtük, szobafestővel fejeztük be a gyerekek születése után – emlékeznek vissza a színválasztás és a nagymamánál lakás időszakára a fiatal szülők –, de kicsinek tényleg kicsi. Most még nincs gond, hiszen jobb is, hogy együtt vannak. De később jó lenne, ha lehetne külön fészkük mindhármuknak. Utánanéztünk az új csok-nak, de nem olyan könnyű, mint elsőre látszik. Nem kevés önerő kell hozzá, mert az építési költségeket utólag finanszírozzák. Nem is nézünk ilyen messze, még ráérünk ezen gondolkodni.

– Hogyan zajlik nálatok egy etetés, egy fürdetés?

– Etetni külön-külön, egymás után tudom őket – magyarázza Anikó – hiszen, ha látnák egymást, nem győzném olyan sebességgel adni, ahogyan a tempójuk megkívánja. Úgyhogy felváltva megyünk enni, kivéve, ha van segítségem. Fürdeni délután szoktunk, mert estére már igencsak elfáradok, meg aztán úgy felpörögnek tőle, hogy várhatnánk, mikor alszanak el. Nadin nagyon türelmes, Alina már kevésbé, Benettnél ez változó. Az ízlésük is egészen más: a lányok megeszik a zöldséget, gyümölcsöt, Benett csak olyan ételt szeret, ami édes. Még tápszert is kapnak, persze.

– Hogyan lehet győzni három apróságot ruhával, játékkal, hiszen nőnek, mint a gomba?

– Hálistennek már a kórházban tudomást szereztem a hármasikres szülők közösségéről, azon keresztül rengeteg ruhát kaptunk, már én is adom tovább. A bátyám lát el minket pelenkával a kezdetek óta, ami hatalmas segítség, mert bizony, rengeteg fogy belőle.

Mi, három felnőttek, nekiláttunk, hogy egy családi kép erejéig egy helyre tereljük az apróságokat. Mit mondjak, nem volt könnyű. Ha a lányok megültek, Benett indult útnak, mire megfogta őt az apukája, valamelyik kislány unta meg az egyhelyben levést. S bár abban egyetértettünk, hogy napközben jól elvannak ők hárman, hiszen nincsenek egyedül sosem, azért úgy egészen bent, lélekben, csöndesen kalapot emeltem Anikó és Zoli előtt.

Miközben elköszöntem, odabent három kis Her-czeg követelte vissza az anyukáját. Jó volt egy kortyot kapni a kis család öröméből. Maradjon meg sokáig és felhőtlenül bennük ez a hatalmas boldogság – mondtam magamban, amikor betettem a kaput.