Ezer meg ezer éve annak, hogy valakik megalkották a papírt. Nem azért, mert szükségük volt rá, hogy belegöngyöljenek, belecsomagoljanak valamit! Egyáltalán nem! Üzenni akartak, messzire, ha lehet a jövőbe, finom anyagon, nem csak kőbe vésve, fák törzsébe róva.

Üzentek az egyszerű halandók is – saját módjuk, lehetőségük szerint: veszélyt jelezve magasba szálló füsttel, hangos dobszóval, szerelmet üzenve virágos ággal, haragot üzenve – betű nélkül – világosan kifejezve: kitől-kinek szól.

Keveseknek adatott meg akkor a papíron üzenés öröme, a tudósítás lehetősége. Kincs volt a papír, kincs a betű tudása, értése is, becses érték a levél. Nem is használhatta minden halandó, csak a kiváltságosok. Büszke volt a címzett és büszke volt a feladó is: nekik megadatott a levelezés különös öröme.

Az idő a papírt is kifinomította, beillatosította, megfestette lassan, hogy az üzenet minél hatásosabb, kifejezőbb legyen barátok között, férfi és nő között, vagy talán a magas hivatal és az ember között.

Ó mennyi izgalom lehetett régen a levél várása közben: érkezik-e meghívó egy különös eseményre, válasz a sejtelmes szerelmi vallomásra, vagy tudósítás a távoli utazótól: felfedezésekről, új világokról, másféle emberekről? Jön-e hír a katonáról, aki háborúba ment, rabságba került a hazáért, akit gyermek, feleség, édesanya aggódva vár minden pillanatban odahaza.

Haladt az idő, haladt a levelezés és haladt az emberi tudás is előre.

Mára a levél nem nagy dolog. Postaládánkba a postás szinte csak hivatalos levelet hoz, vagy olyat, amiben adományt kérnek – szerencsés esetben jó célra.

Kerülhet a postaládánkba levél máshogyan is. Suttyomban, sötét este, lopakodva, nekünk címezve valaki által, aki nem kíván nekünk sok jót, és nem tudja, hogy a levélre feladót kell írni, azért mi mégis tudjuk, kitől kaptuk.

Hol van a régi szép levelezés! Mindent elintézünk egy e-maillel, egy smssel: születést, névnapot, karácsonyt, még az elmúlást is, fölsorolva az összes címzettet egyszerre, elintézve egyetlen billentyű megnyomásával.

Talán ha elővennénk legalább a képeslapot! Arról már nem is szólok, hogy esetleg magunk is készíthetnénk – egyszerűt, finomat, színeset, személyre szólót. Sok ismerősünknek, barátunknak becsesebb ajándék lenne bármiféle drága árucikknél.

Mert a papírt nem csak arra találták fel, hogy szépen belecsomagoljuk a „ránkmarketingelt egyenajándékot”. Sokkal inkább arra, hogy a várakozás örömét megélhessük, amíg papírra írjuk jókívánságunkat, magunk elé képzelhessük azt az arcot, aki elolvassa a csak neki címzett őszinte, szép szavakat. Vagy kivehessük postaládánkból a nekünk szóló, szívből jövő, személyes üzenetet.

2013. Advent első vasárnapján