A Pataji Ősz rendezvénysorozatát immár hagyományosan egy kiállítás indítja a Pataji Múzeumban. Idén Csókás Kinga festő, pataji rajz és magyar tanár képei között tölthettünk egy szép délutánt, verssel, zenével, beszélgetéssel, finom falatokkal.

„Jöhet a lékek, rajzolni szépet, angyalok sóhaját, végtelen kéket.” Komáromi János Patajról indult költő Rajz című versének sorai illettek a kiállítás nyitó gondolatának, hiszen aa falakon kiállított közel negyven képen lélek-lehelet van, angyalok sóhaja, végtelen kékek nyílnak az ecset alatt, tetten érhető egy-egy pillanat megállítása, egy ámuló tekintet, egy mozdulat, amiből érezzük, hogy mégis van az embernek lehetősége az élet millió mozzanatából néhányat vászonra rögzíteni. Néhány arc a faluból, néhány táj, néhány csendélet és sok-sok mesebeli figura, angyalok, tündérek. Karnevál, mese- és álomvilág.

Kingával a kiállítás-megnyitó előtt beszélgettem pályája indulásáról, pataji életéről, álmairól, mindennapjairól.

– Már alsósként részt vettem rajzpályázatokon, különböző díjakat is, például megyei első, országos harmadik díjat nyertem, de különösebben nem foglalkozott velem senki. Aztán jött egy pedagógus a fajszi általános iskolába, ő volt a Matkó Imréné Ica néni, aki már nyugdíj előtt állt, de én még ilyen agilis, felkészült pedagógussal nem találkoztam. Akkor gyerekként ezt természetesnek vettem, de már felnőttként és pedagógusként jöttem rá, hogy micsoda kincseket adott át nekünk. Megmutatta nekünk az akkor létező, megismerhető összes technikát, a rajzon, a festésen kívül a pasztellezés, a rézkarc és linómetszés, monotípia, batikolás alapjait. Ica néni keresett olyan gyerekeket a rajzszakkörébe, akik már nyertek rajzpályázaton, vagy akár csak kedvet éreztek a rajzhoz. Ötödiktől négy évig jártam az ő rajzszakkörébe és fantasztikusan jó példa volt nekem, mondhatom, miatta lettem rajztanár. Ő segített bejutni a szegedi művészeti középiskolába, ami életem legjobb választása volt, mert egy nagyon jó iskolába kerültem, ahol amellett, hogy szakmailag rátették az i-re a pontot, máig megmaradó barátságokat is kötöttem – idézte fel pályája indulását Csókás Kinga, aki a középiskola után Szombathelyen szerezte meg rajztanári diplomáját, majd később Szegeden a másik nagy szerelem, az irodalom iránti olthatatlan érdeklődés késztetésére a magyartanárit is.

A főiskola után, ’97-ben szülőfalujában, Fajszon kezdett tanítani, de aztán szívét és kezét egy pataji fiatalembernek adta, és ő is patajivá lett. Dunapatajon él közel húsz éve és azt mondja, szeret itt. Napközis tanár néniként kezdett, tanított rajzot, drámát, jelenleg magyart tanít és van egy kézműves csoportja, és azt mondja, hogy Patajon rendkívül sok tehetséges gyerek van.

– Mi az, ami mára megmaradt ebből a sok technikából?

– Ahhoz, hogy az ember megtalálja a saját útját, sok mindent ki kell próbálnia. A festészet az én világom, a színek, most már tudom. Portrézni is szeretek, de a gondolataimat nem tudom két színre leképezni, a fekete-fehér nem az én világom…

– Akkor valószínűleg a lelked is bonyolultabb…

– Igen valószínűleg, ezért választottam a rajz mellé az irodalmat, mert az is annyira varázslatos számomra, magával ragadó, a könyvek, a versek. A mai napig nagyon sokat olvasok.

– Mennyi időt tudsz a festésnek szentelni a család, a tanítás mellett?

– A nyári szünetben sokat, év közben, amikor jön egy-egy szünet, vagy jön egy olyan késztetés, hogy érzem azt, hogy most, ezen a hétvégén szeretnék festeni, akkor úgy szervezem az időmet, hogy egy-másfél napot tudjak erre szánni. Van egy műtermem a pincében, a férjem alakította ki nekem. Az csak az én birodalmam, ott vannak a festékek, a vásznak, a festőállvány, ott nem kell összepakolni...

– Voltak álmaid gyerekkorodban?

– Igen, két nagy álmom volt gyerekként: hogy rajztanár néni legyek és hogy legyen családom, legyenek gyerekeim. Mindkettő megvalósult. Boldog ember vagyok. Nagyon szeretem, amit csinálok, nem kényszerített rá senki, ez volt a szívem választása, és szeretek Patajon is.

– Mit csinálsz szabadidődben még szívesen?

– A férjem is és én is a munkánk révén egész nap emberek között vagyunk, így nagyon szeretjük a csöndet. Ha András elmegy a Dunára horgászni, szeretek vele menni. Én olyankor napozok, olvasok. Néha szólunk egymáshoz, szeretünk beszélgetni vagy csak nagyokat hallgatunk. Mindkettő jó. És nagyon szeretünk biciklizni. Van néhány barátunk, akikkel havonta, kéthavonta megbeszélünk egy-egy hétvégét, amikor elindulunk nagy túrákra. Ezenkívül imádok olvasni, nem telik el olyan nap, hogy ne olvasnék, sokszor két könyvet is párhuzamosan.

– Van példaképed a festészetben?

– Akit mindenek fölött nagyon szeretek, az Toulouse Lautrec. Ő az etalon számomra. Igazából a festészetben is és az irodalomban a 19. század második fele áll közel hozzám, az a művészetnek egy nagyon jó korszaka volt.

– Tartozol valamilyen alkotóközösséghez, jársz táborokba?

– Nem, nyaranta már tizenéve csak az ordasi alkotótáborban veszek részt, ez az egy hely, ahova szívesen elmegyek. Nem vagyok tagja semmilyen alkotóközösségnek sem. Az a tapasztalatom, hogy nem azok az emberek érvényesülnek, akik kimagaslóan tehetségesek, hanem akik jól tudnak helyezkedni, kapcsolatokat teremteni. Belőlem ez a fajta képmutató és álszent magatartás mindig hiányzott. Én maradok, aki vagyok és itt, ahol vagyok, és azzal a kevés baráttal, akik nekem fontosak és akiknek fontos vagyok, akikkel őszintén szeretjük egymást, minthogy helyette álságos életet éljek, álkapcsolatokkal, álbarátságokkal. Nem vágyok divatos, menő helyekre, hogy ott állítsak ki, nem vágyok arra, hogy különféle csoportosulásokhoz tartozzak…

– Mit szeretnél csinálni öreg korodban, vágysz arra, hogy többet fess?

– Nagyon szeretnék elmenni egy útra az Andrással, egy lakókocsival, oldalán a biciklikkel. Ahova érünk, ott körbejárni a környéket, és ha ránkesteledik, ott aludni, aztán másnap továbbállni. Ezt évente megcsinálni. Nem akarom minden időm festéssel tölteni, nem tudnék csak ebben kiteljesedni, nekem, fontos, hogy több területen is helytálljak, mikor mihez van kedvem, vagy hol van rám több szükség. Egy biztos, nyugdíjas koromban olyan nagymama szeretnék lenni, mint András nagymamája volt, akinél kezdtük itt Patajon a közös életünket. Én is szeretnék sütögetni a családnak, és ott lenni a háttérben és segíteni őket – mondja fénylő szemmel.

Boldog ember, szerető család veszi körül és azzal foglalkozhat, amit szeret, amire kisgyerek korától vágyott. Véletlenek nincsenek. Az a kisleány, aki rajzpályázatokat nyert, nem véletlenül került egy olyan kitűnő pedagógushoz, aki felismerte benne a tehetséget, biztatta, és olyan szinten példát mutatott neki, hogy el sem tudta már 12 évesen másként képzelni az életét, minthogy rajztanár néni legyen.

Vannak körülöttünk nem megmagyarázható jelenségek, amiket nem is szabad próbálnunk megmagyarázni. Ilyen a festészet, ilyen egy-egy kép, ami előtt megállunk. Ránézünk és megvilágít valamit saját énünkből, lelkünk mélyéből, kinek mit. De ha meg kellene magyaráznunk, hogy mi az, ami tetszik rajtuk, ami megfogott, sokszor csak keresgélnénk a szavakat és nem tudnánk elmondani. Nem is kell. Mint ahogy én sem tudom megmagyarázni, miért a kedvencem a kiállított képek közül a Végtelen felé, a Vízitündér vagy az Angyali szándék.

Mert valamit megérintettek bennem, mert olyan „csókáskingásak”. Mert olyan álomszerűek, mert egyszerűen szépek. Mert nőként ki ne szeretne angyal vagy tündér lenni, madarakkal, halakkal beszélgetni, varázsolni, repülni, álmodozni...

„A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.” Kinga immár a benne lévő fényt a pataji gyerekeknek adja. És lehet, hogy húsz év múlva egy olyan pataji ifjú kiállítását láthatjuk majd a Pataji Múzeumban, akit az ő tanítása, az ő példája indított el egy hasonló úton. A benne lévő fény így válik áldássá Pataj, a tanítványai és mindannyiunk örömére.

(A kiállítás október 10-ig látható a Pataji Múzeumban – Dunapataj, Ordasi u. 7.)