Mindig kicsit ünnepibbé válik az ember kedélye, ha friss házi kifli, vagy pici, formás perec kerül az asztalra. Igényes háziasszonyként, feleségem ezek tetejére is többféle magot igyekszik hinteni. Egyikre kömény kerül, a másikra szezámmag, lenmag a harmadikra, vagy csak simán só. Utóbbi esetben leghatásosabb az az egészen nagy szemű só, ahogy a pékségekben látható. Ez a dekorsó. Nyolc-tíz éve, hogy megismertem ezt a kifejezést.

Az óriás sókristályok láttán ma is parányi sóhaj, leheletnyi mosoly kíséretében elevenedik fel annak a karácsonynak minden pillanata. Egy ideje tudjuk azt is, sóhaj és kacagás forrása egyazon levegővétel.

A postás közvetlenül karácsony előtti egyik napon csengetett: kis csomag Tamás fiunk nevére címezve. Édesanyja kíváncsiskodó kérdéseire a győztesek mosolya jelent meg nagyfiunk arcán.

A fa alá való – tartottuk tiszteletben az ünnep meglepetési szertartását.

Kívülállónak pókhálószál, de a történetnek külön árnyalatot adó fonala az, hogy Tamás akkor még itt volt közöttünk: szellemében egészen épen, testében teljes tehetetlenségben. Élénken figyelt a világ dolgaira és reánk is. Ágyhoz kötötten, csak a csuklóját tudta mozdítani. A számítógép egere gyakran egész nap kattogott… Péter öccséről ritkán beszélt – nem régóta lett ő szarvassá változott fiunk…

Szentestén a szokásos rend. Mint pataji karácsonyainkban mindig, ordasi barátainkkal, Enikőékkel most is együtt fogyasztjuk a székely káposztát. Vagyis a karácsony is csak átalakul, de nem vész el.

A gyertyák fényében csöndes titkok lobognak. Ideje van az örömnek, nem némulhat bennünk az ének: „Angyali verset mondjunk szent ünnepén!...” Angyalok és pásztorok örömében mártózunk: „Dicsőség, dicsőség…”

Végül az ajándékok. Hányszor, de hányszor gondoltuk, hogy üres lesz a fa alja. Aztán különös módon, sohasem. Közös öröm, ha egy-egy ajándék igazán célba talál. Ezen a karácsonyon pillanatra akkor állt meg a lélegzet, amikor a ház asszonya kinyitotta azt a postán érkezett dobozt.

Só volt abban. Dekorsó.

Évek múltán, maréknyi most is van belőle. Gyémánt értékét verő fogyhatatlan emlék. Mintha a történet is sókristályokból épülne egésszé: amint nagyfiunk megjegyzi édesanyja panaszát: bosszantó, hogy csak nagy kiszerelésben lehetne dekorsót kapni, pedig mennyire jól mutatna a kiflin, a perecen.

Adventben Tamás levelet fogalmaz – kattog a számítógép egere – ...amolyan körlevelet, tömören, szabatosan: „…nagy örömöt jelentene számára egy kilónyi dekorsó. Cserébe kóstolót tudok ígérni a kifliből…” Egy szó sem betegségről, ágyhoz-kötöttségről… Cserébe kóstoló…

És kapaszkodj, világ: volt nagy Budapesten egy cég. Volt egy gazdasági igazgatónő, aki postázott kilónyi dekorsót Dunapatajra!

Hogy Tamás fiunk arcára kiülhessen a győztesek mosolya.

Igen, ment kóstoló a pataji kifliből a fővárosba, de tovább nem szövődött a történet.

Röpke évek teltek – kettő, talán több. Elárvult adventjén Mátyás fiunk dalba írta a karácsonyt, ezt tette a fa alá. Tollát két angyal is vezette, azt hiszem. A dallamon, mintha sókristály csillanna…

Égi örömkönny földi sóhajon.

Egyazon lélegzetvétel.