Január 9-én, vasárnap az Eperföldi templomban az áldozatok emlékére mutatták be a reggel fél tízkor kezdődött reggeli szentmisét, majd a templom előtti téren, a Doni áldozatok emlékművénél tartottak megemlékezést és koszorúzást. Beszédet Simon Zoltán alpolgármester, verset Iván Adrienn mondott, közreműködött: a Hódmezővásárhelyi Helyőrségi Zenekar. A megemlékezés ünnepélyességét a Magyar Honvédség 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázisának díszőrsége katonai tiszteletadása emelte.

A rendezvény nemzeti hagyományaink szerint a Himnusz közös eléneklésével kezdődött és a Szózat hangjaival zárult. A narrátor szerepét Póli Róbert vállalta, aki Fabula Sándor Dobpergés a doni hősökért című versével adta meg az alkalom alapmotívumát:

„Tudd, hogy holnap majd keleten nyugszik a Nap, / vérben gázol, és nem állja útját a fagy!/ A Don-kanyarban hó takar be sírokat. / Márványtáblán ujjam egy nevet simogat.”

A továbbiakban Iván Adrienn előadásában Albert Ferenc Csendes Don című költeménye hangzott el, majd Simon Zoltán alpolgármester mondott emlékező beszédet, amelyet követően Pécsi Vivien és Schmidt Rajmund önkormányzati képviselők csatlakoztak hozzá, hogy Kalocsa Város Önkormányzata nevében közösen elhelyezzék el az emlékezés és kegyelet koszorúját, majd az egybegyűltek tették le mécseseiket és virágokat a szobor ölébe és lábazatára, illetve a Don kanyar kalocsai áldozatainak emléket állító – kétszázegy nevet tartalmazó – táblához.

„Megérkezett a gyászcsomag a frontról. 1943 márciusában kaptunk egy dobozocskát a minszki hadikórházból. Anyámnak küldte egy katonaorvos. Volt ebben a kis, fekete dobozban egy karikagyűrű, egy borotva, zsebóra, egy összegyűrődött fénykép anyámról és rólam és egy levél. Ennyi maradt apámból. A levélben néhány sor: „Tisztelt Asszonyom! Az ön férje nem tűnt el az orosz hómezőkön. Bajtársai egy hónapon keresztül húzták szánon Minszk városáig. Férje a kezem között halt meg a hadikórházban. Lőtt seb, harmadfokú fagyás és hatalmas vérveszteség volt a halál oka” – idézte emlékező beszéde drámai erejű felütéseként Simon Zoltán alpolgármester Ágh István költő életrajzi írásából vett idézettel, majd több kortárs visszaemlékezést is segítségül hívva fölidézte a 79 évvel ezelőtti tragikus eseményeket és annak okait.

1942 októberében a keleti frontra induló második magyar hadsereg mintegy 210 ezer fős, hirtelen összeállított, a lehetőségekhez képest felszerelt alakulata mind számában mind minőségében nyomába sem érhetett a német és a szovjet hadseregnek, de Hitler parancsát teljesíteni kellett, még akkor is, ha az ország egyes vezetőinek cinizmusával szemben a becsületesen gondolkozok világosan látták, hogy biztos halálba menetelnek honvédeink. A magyar katonák a 200 kilométeres arcvonalat nyári felszerelésben védték a mínusz 30 fokos hidegben, kézifegyverekkel az orosz tankokkal szemben, amikor 1943. január 12 én a reggeli órákban megindult a Don mellett védelembe helyezkedett Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg ellen a Vörös Hadsereg „urivi áttörés” néven is emlegetett támadása. A német hadvezetés nem látta el őket sem téli felszereléssel, sem korszerű fegyverekkel, és miközben a német tartalék bevetését megtiltották, a magyarokat az utolsó emberig való kitartásra utasították, tudatosan feláldozva őket a német visszavonulás érdekében. Ungváry Krisztián történész adatai szerint 1942 októberében 30 ezer volt a halott, 1943. január-februári offenzíva időszakában 42 ezer a harcban elesettek és megfagyottak száma. Huszonhatezren fogságba estek, 28 ezren megsebesültek, amihez még hozzá kell számolni a hadsereget kísérő munkaszolgálatosok 17 ezres létszámát, akiknek mintegy fele odaveszett. Sokan gyalog, borzalmas szenvedések árán tudtak hazajutni, volt, aki csak évek múlva jutott haza.

– Áldozatok voltak mindannyian. Ugyanúgy áldozatok voltak mindazok, akiknek életét tönkretette a háború, akik özvegyként, árvaként élték meg a Doni tragédiát. (…) A nagy többség jeltelen sírja fölé nem került keresztfa, csak egy hatalmas kérdőjel meredezik az ég felé: Miért?!” – mondta Simon Zoltán, aki Csoóri Sándorral szólva „Magyar Apokalipszisnak” nevezte a voronyezsi, Don-kanyari katasztrófát. A szónok kiemelte: a második világháború áldozataira emlékezve látható csak igazán, hogy mekkora érték a béke és a hatékony védelmi katonai haderő megteremtése, amely az ország függetlenségének feltétele, amelyet megőrizni a nemzeti múltunk nagyságát tisztelve kötelességünk! – mondta Simon Zoltán.

– hajtsuk meg fejünket az áldozatok, elesett testvéreink előtt, nemcsak a mai ünnepélyes pillanatokban, hanem hétköznapjainkban, egész életünkben! Kötelességünk emlékezni! Erősödjön meg bennünk az akarat, hogy soha-soha többé ne történhessen meg ehhez hasonló tragédia! Ne legyen háború és ne legyen olyan hatalom, amely értelmetlenül, felelőtlenül áldoztatja fel polgárait! Voronyezsi, doni martíjaink nyugodjatok békében, emlékeket ápoljuk, megőrizzük! – zárta beszédét Simon Zoltán.