Visszagondolva arra az öt napra, amit Erdélyben töltöttünk, mindig elmosolyodom, mert eszembe jut az a sok feledhetetlen élmény, melynek részese lehettem. Ezeregy emlék villan be, melyet sikerült felfognom és elrendeznem a fejemben. Nosztalgiaként nem árt ezeket az emlékeket leírni, hogy később vissza tudjuk olvasni és vissza tudjuk vinni magunkat az akkori időbe. Nos, ezúttal én is ezt fogom tenni.

Valahol az elején, mikor még csak a gondolat merült fel a diákokban, hogy az idei osztálykirándulás egyenesen Erdélybe vinne el, túl nagy álomnak tűnt. Hiszen az iskolánkból még egy osztály sem ment külföldre. Ebbe belegondolva még nagyobb megtiszteltetésben volt részünk, mikor megtudtuk, hogy ez többé nem csak egy elmélet, onnantól kezdve örömmel kezdtük tervezgetni az utat.

Ahogy telt az idő, sokkal hamarabb lett május 31., mint gondoltuk volna. Nos, mikor azt terveztük, hogy egyenesen Erdélybe mennénk, nem éppen az útra gondoltam. A hajnali kelés és a mérhetetlen izgalom nem segítette elő a nyugodt utazást. Az odavezető út kerülővel együtt nagyon hosszú volt. Szerencsére a társaság nagyon jó volt, így unatkozni nem tudtunk. Az utazás után jöhettek az első programok. Kicsit szokatlan volt nem a jól megszokott magyar utakat járni, de valamiért mégis otthonosan éreztük magunkat, hiszen más embereket megszólítva használhattuk az anyanyelvünket.

Kolozsvár és Nagyvárad gyönyörű hely, és ezt fénylő napsütésben meg is tapasztalhattuk. Sajna a többi napon nem volt ilyen szerencsénk. Az elkövetkezendő napokat végigkísérte az eső, nagy bánatunkra. Ennek ellenére is tudtuk viszont élvezni az ott töltött időt.

Mi, mint alföldi gyerekek sóvárogva figyeltük, lenyűgöző tekintettel a nagyobbnál-nagyobb hegyeket. Gyilkos-tó, Medve-tó, Szent Anna-tó. Ezek mind olyan természeti csodák, amit ha lát az ember, soha nem felejti el. Nem csak a magas felhők világához közeli helyeket jártuk be. A föld alatt, sok méter mélyen is láthattuk, hogyan zajlik az élet. A Sóbánya szépsége adhat egy kis belső utalást arra, hogy nem csak a felszínt kell látni, hanem a belül lakozó szépséget is. Láttunk igazi kézműves csodákat Korondon, szebbnél szebb városokban más és más templomokat, emlékműveket. Viszont a végére hagytam a számomra és sok diáktársamnak a legemlékezetesebb helyet: a Tordai hasadékot. Őszintén mondom, hogy kellemesen csalódtam. Kezdetben senki nem várta ezt a programot, mert utolsó nap, mindenki holtfáradt, a nap is erősen tűzött. Viszont nagyon megérte, mert minden rosszban van valami jó. A bennünk lakozó kalandort szabadjára engedhettük. Amit eddig sok akció- és kalandfilmben láttunk az most a valósággá lett. Az a sok híd, az áramló patak, a szédítő magasság. Csodálatos érzés volt megélni mindezt.

Mivel minden jó véget ér egyszer, a mi utunk is véget ért ezután. Magyarországra vettük az irányt, azon belül a mi kis otthonunkba, Du-napatajra. A visszavezető út nem sokban tért el az odavezetőtől. A különbség annyi, hogy álmokkal mentünk és emlékekkel tértünk haza. A végénél mi, mint összeszokott csapat őszinte boldogsággal, egy kis sajnálattal mosolyogtunk egymásra, mert a büszke tudat bennünk volt: igen, mi elmondhatjuk magunkról, hogy együtt jártuk be Erdélyt. Végül is az elvárásaink, elképzeléseink mind megvalósultak, talán még többet is kaptunk.

Tudom, ha ránézek az ott készült képekre, lélekben mindig ott leszek, újra és újra átérzem azt a sok jót, amit kaptam. Őszinte köszönettel tartozom diáktársaim nevében is, hogy ennek részesei lehettünk.