Peti eredeti szakmája szerint karosszérialakatos, Györgyi kozmetikus. Mindketten foktőiek, s mikor az ezredfordulón elindultak a nagyvilágba szerencsét próbálni, már öt éve egy pár voltak. Peti már tízéves kora óta Amerikába szeretett volna menni, vonzotta a távoli ontinens, az „amerikai álom”, de kétszer csomagolt, aztán maradt, mert nem kapott vízumot, pedig pénze is volt, meghívólevele, hotelfoglalása is… A szakmájában Ausztriában dolgozott két évet. Jó helye volt, jól keresett, jól megtanulta a német nyelvet is. De, mint mondja, ő mindig „menős” volt, a kalandvágy mindig élt benne.

Aztán egy ismerősük biztatására, aki Kanadában dolgozott, elhatározták, ők is nekiindulnak. Akkor Kanada és Magyarország között nem volt vízumkényszer, kilencven napot lehetett turista útlevéllel kint tartózkodni, segítség is ígérkezett az ismerős révén, így elindultak. Azt tervezték, fél évet kint töltenek, összeszednek egy kis pénzt, de legkésőbb a következő év májusára, mikorra Györgyi húga ballag, hazajönnek. Akkor még nem tudták, hogy az élet felülírja a terveiket, és annyi pénzük se lesz akkor, hogy a szomszéd városig elmenjenek busszal.

Toronto külvárosában kaptak szállást egy bérelt házban, melyen több emberrel osztoztak. Györgyi takarítói munkát kapott, mint mondta, még életében nem látott olyan hatalmas és olyan koszos házakat, ahol dolgoznia kellett, szinte minden nap sírva ment haza. Peti cége hatalmas épületeket, üzemcsarnokokat bontott a belvárosban, nappal itt dolgozott, éjszaka pedig havat lapátolt. A kanadai tél nem olyan, mint itthon, ott egy nap alatt másfél méter hó is eshet, embert próbáló munka volt a nappali épületbontás után. Voltak napok, amikor 18-20 órát dolgozott. Teljesen más világba csöppentek, mint amit az elmondás alapján vártak. Csalódottan tapasztalták, hogy míg más nációk, olaszok, lengyelek, görögök összetartanak, addig a magyarok irigyek, féltékenyek egymásra. Ismerősük kicsit „átverte” őket, sem a munka, sem a kinti élet nem olyan volt, mint ahogy azt korábban mondta nekik, 800 dollárt fizettek azért az egy szobáért. Ráadásul elkeveredtek a bevándorlási hivatalhoz beadott papírjaik is… de az óceán és kilenc órás, többszáz dollárba kerülő repülőút választotta el őket az otthonuktól. Egy évig bírták, keményen dolgoztak, aztán sikerült elköltözniük egy tágasabb, jobb és mégis olcsóbb helyre, egy görög család házának a szuterénjébe.