A Városi Galériában március 28-án délután nyílt meg Látó Endre festő kiállítása, amelyet április 20-ig tekinthettek meg az érdeklődők. Ismerős tér, megállított idő – mondhatjuk a képek között járva, hiszen életünk megszokott helyszínei és szereplői láthatóak rajtuk abban a pillanatban, amit a kép alkotója rögzített számunkra, megmutatva a látható dolgok mögötti tartalmat, érzést, a percen túlmutató szépséget.

Látó Endre (a képen jobbra) eredeti hivatását tekintve artistaművész. Egy sérülés kényszerítette arra, hogy élete más pályára kanyarodjon, de lelkében biztosan élnek azoknak az éveknek az emlékei, amikor sok-sok országban kápráztatta el a közönséget. Erre kellett gondolnunk akkor, amikor a megnyitó ünnepségen a leánya, Látó Loretta Karinthy Frigyes: Cirkusz című művéből adott elő egy szívszorító részletet.

– Hiszem, hogy a művészet egyetemes, legyen az előadó vagy képzőművészet, a cél ugyanaz, gondolatokat ébreszteni, szépet láttatni, adni – olvasható a Látó Endre honlapján lévő bemutatkozásban, amely személyes vallomása az alkotásról, a művészetekről.

P. Szabó Barnabás uszódi református lelkész – aki maga is fest – nyitotta meg a kiállítást, és megkapó gondolatokkal méltatta a falakon látható képeket.

– A művész, az magából ad – mondta a képekre mutatva a festőtárs. – Az igazi festmény nem a falat díszíti és a lakást dekorálja, hanem üzenetet ad a számunkra. Amikor beléptem ebbe a terembe, az előre felvázolt beszédemet felülírta a látvány. Úgy éreztem, ismerem a képek szereplőit, már voltam azokon a helyeken, amelyeket ábrázolnak. Amikor idáig jutottam, azt mondtam magamban: ez az ember ismer engem. Megszólított az az üzenet, ami a képek mögött van. Rólam szólnak ezek a képek. Az üzenet megérkezett hozzám. Arra kérem önöket, akarják megérteni Látó Endre üzeneteit, és rá fognak jönni, hogy ő egy igazi „látó”.

Bennem is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a képek között járva. Az élmény, hogy az életem részleteit láthatom viszont a falakon, csakugyan megrendítő, bár sosem gondoltam, hogy a „Hadnagy”, vagy a „Tulipán” alakja még megrendülést vált ki belőlem, de az igaz, velünk voltak, bárhogyan is éreztünk irántuk. Közöm van a cseresznyefához, a táncoló kislányhoz, az ablakban könyöklő, macskát dédelgető magányos öregasszonyhoz. Elfelejtett pillanatok köszöntek vissza, emlékek ébredtek újra. Nagyon jó és különleges érzés.

(A kiállításokat megnyitó ünnepségeknek elmaradhatatlan része a másik művészet: a zene – így volt ezen a napon is. Pintér Béla Oltalom című dalát a P. Szabó Kamarazenekar, a tárlatot megnyitó P. Szabó Barnabás lelkipásztor családja adta elő.)