„Hol van már a tavalyi hó?”, kérdezett vissza felkacagva Alföldi Albert, amikor felkerestük, hogy beszélgessünk a harminckilencedik alkalommal megrendezett hajósi alkotótáborról. Mint kiderült, jó ideig még a nyári meleg sem olvasztja el azt a bizonyos „július eleji havat”, amelynek lenyomatát őszig megtekintheti a Borok és művészetek házában.

Töretlen népszerűséggel fiatalítanak

Július első két hetében tárta szélesre kapuit Hajós „reneszánsz műhelye”, ahogy egy korábbi beszélgetésünkben a táborban folyó életre Alföldi utalt. Mint elmondta, ezen az idén sem változtattak, változatlanul mindenki „azt csinált, amihez éppen kedve volt”. Látva a Borok és művészetek házában összegyűlt és kiállított anyagot, szerencsére a harmincnégy táborozónak főképp alkotni volt kedve.

– Elkezdtük a fiatalítást, hiszen szomorúan kell belátnunk, hogy, bár az alapítók szerencsénkre sokan köztünk vannak, de Rendes Kati néni például kilencvenéves lesz jövő januárban, és a tőle fiatalabb tanár urak is valamennyien betöltötték már a hetvenedik életévüket. Így aztán nem ártott egy kis frissítés. Érkeztek Budapestről, Pécsről huszonéves, de már végzett művészemberek, akik rendkívül figyelemreméltó munkával búcsúztak – értékeli az eseményeket Hajós díszpolgára, az összejövetel atyja. – A tábor szellemiségének meghatározója a Tihanyban nemrég komoly kiállítást megnyitott Matteo Massagrande, aki vonzza a feltörekvő tehetségeket. Kiemelném, hogy Fertőszögi Péter elismert művészettörténész nyitotta meg a táborunkat és elismerően szólt annak emberségéről és annak szakmaiságáról is – mondta Alföldi, summa summarum sikeresként értékelve a találkozót, amelynek termését október elejéig nézheti meg a Dózsa utcai Borok és művészetek házában.

Mindenki azt csinál, amit akar!

A hajósi alkotótábor lelke büszkén jelentette, hogy Dong Fu, közkedvelt kínai sorozatszínész és lelkes festő ebben az évben sem hagyta ki a lehetőséget, hogy tiszteletét tegye a táborban. Mi több, magával hozta a fiát is, akit azonnal magával ragadott a közösségtől kapott fogadtatás, amely, elmondása szerint a világban zajló események ismeretében nem magától értetődően pozitív, ha bárhová „idegenként beállít” az ember.

– Itt mindenki azt csinálja, amit akar. Ha kedve van beszélgetni, beszélget. Ha templombelsőt festene, akkor azt fest. Ha társaságra vágyik, akkor választ egy szimpatikus műtermet… mindennek az alapja és a legfőbb motivációja az összetartozás érzésének erősítése – vallja Alföldi Albert, elejtve, hogy a mai napig sokan előszeretettel vonulnak az „öreg iskolába” festeni, de a katolikus templom és a Borok és művészetek háza is közkedvelt helyszín.

Portrétól a kukoricán át a templomig

Végezetül arra kértük Alföldi Albertet, hogy tartson nekünk rögtönzött, gondolat- és kedvébresztő körülvezetést az alkotótábor gyümölcsét összefoglaló kiállítótérben.

– A portrétól a zöld kukoricán keresztül a fényben ragyogó templomon át a híres jazz-zenész arcképén keresztül a pipacsmező és a rézből készült paprikáig minden készült – záporoztak a szavak, amelyek folyama egyetlen pillanatra torpant meg, nevezetesen akkor, amikor arról kérdeztük, hogy van-e a szívéhez közel álló, személyes kedvenc darabja a gyűjteményben. – Természetesen van, de ha ezt most elmondom, sehogy nem mosom le, hogy magam felé hajlik a kezem, mert azt a képet Matteo Massagrande készítette, aki a vejem is. Mindazon-által neki van most egy olyan képe, amelyen egy terítőre helyezett orosházi kenyér látható. Ennek annyi háttértörténete van, hogy nekem az őshazám Orosháza, az ottani ízek, de visszatérve a festményre, kivételesen figyelemreméltó színvonalú képről beszélek. A másik kedvencem egy Farkas László nevű úr egy székről és egy cső kukoricáról készült rajza. Ő egyébként jelenleg Baján tanít és anno Kecskeméten rajzfilmstúdiós is volt… de most jövök rá, hogy ezt a sort még hosszan-hosszan tudnám folytatni – terelte tovább a szót.

Jubileum, avagy az elképzelések küzdelme a „bukszával”

Beszélgetésünk pedig mi mással érhetett volna véget, értékelve a harminckilencedik alkalommal életre hívott hajósi művésztelep mindennapjait, minthogy egy nyitottan hagyott mondatot szegezünk a szervező-táboralapító-nak… és van-e már terv a negyvenedik alkalomra?

– A fejemben már vannak elképzeléseim, a bukszám tartalmával viszont gondban vagyok, ha például egy komolyabb kiadványt szeretnék összehozni erre az alkalomra – csapott kertelés nélkül a közepébe. – Egy dolgot biztos, hogy meg fogok csinálni. Bár nem jó szívvel teszem, de meg kell, hogy tegyem! Van a tábor udvarán egy kopjafa, amit még szépemlékű Czár Jani barátom faragott valamikor. Erre szeretném rátetetni azoknak a nevét, akik elmentek közülünk az elmúlt negyven évben… ez nem kerül olyan sokba, hogy ne tudjam megtenni, úgyhogy ez biztosan meg fog történni. Olyan értelemben nem igazán találok támogatókat, akik egy nagyobb projektben mellém állnának, de ha már szóba került a támogatás, hadd mondjam el, hogy a működésünk még jó néhány évtizedig biztosított, hiszen sokan, erejük szerint hússal, hallal, borral, zöldséggel, vagy éppen anyagilag segítenek bennünket, amiért végtelenül hálásak vagyunk – zárta mondandóját Alföldi Albert.