Amióta a földön megjelent a homo sapiens, azóta az ember foglalkozik a halál gondolatával. Sokféle megközelítés, bölcs gondolat, elméletek, sőt vallási rendszerek is születtek a halál ténye kapcsán. A népi bölcselet az egyetlen igazságnak tartja, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia. Hasonlóan gondolkodott Babits Mihály, amikor így sóhajtott fel: „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni.”

A Bibliától távol áll a reinkarnáció gondolata. A szentíró világosan és érthetően tudtunkra adja a következőket: „… elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet.” (Zsidó 9,27) Az emberi élet egyszeri és megismételhetetlen. Erre az életre kapott időben kell bölcsen és értelmesen élnünk. Felelősek vagyunk azért, hogy hogyan érünk a végére. Jól visszaadja ezt Eliot George írónő gondolata: „Tetteink a múltból mindig követnek bennünket, és amik voltunk, az tesz azzá bennünket, amik vagyunk.” Valóban a tetteink, a cselekedeteink minősítenek bennünket. Aki tudatosan él, az tudja, hogy egyszer ő maga is oda fog érni az élet végéhez, ahol befejeződik az ő útja. „Kicsoda oly erős, hogy éljen és ne lásson halált…?” – kérdezi a zsoltáríró. (Zsoltárok 89,49) Bölcs Salamon a Prédikátor könyve 12. részében költői módon vezeti végig az olvasót a halálhoz vezető út lépésein. „Megremegnek a háznak őrzői” – azaz bizonytalanná válik az idős ember járása. „Megállnak az őrlő lányok, mert megkevesbedtek” – itt, a fogak elvesztéséről szól. „Meghomályosodtak az ablakon kinézők” – utal a szem romlására. „A malom zúgása halkabbá lesz” – amikor már a hallás sem az igazi.

Magát a halált pedig így írja le: „Végül elszakad az ezüst kötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por pedig visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” Sokan ezt tekintik normálisnak, hogy az ember leéli az életét, azután agg korba jutva halad a vége felé. Sajnos sokan nem érik meg az idős kort, hamarabb meghalnak akár betegség, tragédia vagy bűncselekmény miatt. Korábban említettem a tudatos életet. De vannak könnyelműek is, aki nem is gondolnak a halálra, talán őket szólítja meg Komjáthy Jenő így: „Játék az élet, a halál komoly. Láttára megfagy tréfa és mosoly.” A halálúton vonszolva magát Radnóti Miklós bizonyosan készítette a lelkét az ismeretlen lépésre. Így vall erről: „Készülj. Egyedül esel át a halálon.”

Isten eredetileg nem szánta a halált az embernek. Az első emberpárnak azt mondta, hogy amikor szakít a tiltott fáról, azon a napon meghal. Pál apostol érthetőbbé teszi, hogy mi történt: „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál, azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (Róma 5,12) Ebből az olvasatból érthető, hogy először a szellemi halál, majd a fizikai halál is elérte az embert. És ez ma sincs másképpen. Halottak napján emlékezünk azokra, akik közel álltak hozzánk és már földi életüket befejezték. De vajon arról megemlékezünk-e, hogy Isten minden lehetőséget megadott számunkra Jézus Krisztus kereszt áldozata által, hogy testi életünk végeztével, szellemünk üdvösséget nyerjen dicső országában, a Mennyországba? Az élet egyik nagy kérdése: hova tartunk? A hitetlenség büszke lovagjai e kérdést gyakran úgy rendezik el, hogy „meghalunk és minden befejeződött”, vagy „nem jött még onnan vissza senki”. Ez részben így van, azzal együtt, hogy már többen elmentek oda, mint amennyin ma a földön élnek. A végső szó, ebben az igen izgalmas és fontos kérdésben, mindig a radikális valóságé.

            „Mert úgy szerette Isten e világot (Önt), hogy az ő egyszülött Fiát adta (Önért), hogy valaki (Ön) hisz ő benne, el ne vesszen (az Örök kárhozatban), hanem örök élete legyen (a Mennyországban). (János 3,16) Ma még lehet dönteni, de holnap már lehet, hogy késő!                                                                                                                       Bálint Miklós lelkipásztor