A homokmégyi Benedek Péter és felesége nemcsak a legrégebben együtt élő házaspár a faluban, de ők a legidősebb lakosok is. Péter bácsi és Ilona néni 1947 májusában kötött házasságot, és erről a hét évtizedről beszélgetve az derült ki, hogy a legfontosabbnak a családot, a kitartást és a munkát tartják.

A két idős ember a maguk építtette házban lakik Homokmégy Dózsa György utcájában, ahol egyébként még öt épületben élnek családtagok: lányuk, unokáik és dédunokáik. Ma sem múlik el nap munka nélkül – a kertben sehol egy szál gaz, erről Péter bácsi gondoskodik, aki a mindennapi kapálást el nem engedné semmi áron. Ilona néni dereka ezt már nem engedi, de férjével együtt vallja, hogy a munka tartja őket – korukhoz képest – jó egészségben. Legnagyobb örömük, ha betér valaki hozzájuk beszélgetni, ilyenkor újjáéled a múlt, előkerülnek az együtt töltött évtizedek családi legendáriumba került történetei.

1947. A két fiatal, Péter és Ilona egy utcában lakott, és bár a lány észlelte a feléje irányuló érdeklődést, erre úgy reagált, hogy „még a házuk előtt sem mentem el, nehogy azt higgye, járok utána”! Pétert nem olyan fából faragták, hogy hagyja magát eltéríteni, többször szóba hozta, hogy „megkéretlek, meglátod”, míg azután – tiltakozást nem tapasztalva – szavának állt, és feleségül kérte a Balázsék Ilonkáját. Az esküvő egy hétfői napra esett, mert a vőlegény zenész volt, és hétvégén a mások lakodalmán játszott.

A fiatalok egy kamrányi szobában indították el közös életüket, ahonnan lankadatlan szorgalommal, minden adódó lehetőséget megragadva értek el a saját házig. Hamar megszületett két lányuk, Ilona és Rózsa, és ettől kezdve a cél az ő felnevelésük, taníttatásuk és elindításuk lett.

Péter bácsi olyan ember, aki csakis az egyenes utat ismeri. Le is térhetett volna róla éppen, megtették ezt mások is, de ő a tisztességet mindennél előbbre valónak tartotta. Dolgozott felvásárlóként, különböző munkakörökben, vezetőként is a földműves szövetkezetben, aztán majd’ három évtizedig vitte – a családdal együtt a nevezetes halomi kocsmát, a „Bukit”. Ez idő alatt a szabadság és a pihenés fogalma hiányzott a családi szótárból.

Ilona néni a háztartás mellett kivette a részét minden munkából a férje mellett. Állattartás, libatömés, a kocsmában is, amit éppen csinálni kellett, magára vállalta, és persze, hímezett, mint szinte minden asszony akkoriban. Megtanulta a gépi hímzést, ahogy errefelé hívják: a riselint, és bizony rengeteg órát töltött a varrógép mellett. Lányaikat példásan elindították az életbe, úgy tudás, mint stafírung szempontjából. Ilona nővér lett, a kalocsai kórház gyermekosztályán dolgozott nyugdíjazásáig, Rózsa előbb gyermekgondozó, majd óvónői képesítést szerzett. Ilona Kalocsára költözött, hiszen férje meg az ő munkája is a városhoz kötötte, de a mai napig homokmégyinek vallja magát. Rózsa és a családja a faluban telepedett meg.

Péter bácsi sokféle munkája mellett még egy dologba belevágott, amit mindmáig a legjobban szeret: méhészkedésbe kezdett. Bár a valamikori 150 méhcsaládnak ma csak töredéke van már, de a tevékenységet nem adta fel sohasem. Ilona lányuk is beleszeretett a méhek világába, ő saját méhest is visz a mai napig.

Péter bácsinak az a véleménye, hogyha az emberek között is megvolna az a szorgalom, összetartás, meg szervezettség, mint a méheknél, nem itt tartana a társadalom.

Ültem az idős házaspárral, meg két lányukkal a szép, pingált szobában, és azt éreztem: de jó nekik. Az elmúlt évtizedek minden mozzanata megtelepedett az emlékezetükben, és nagy-nagy nevetések közepette meséltek még a nehéz időkről is. Együtt éltek meg mindent, és ha az évek során át is alakult körülöttük a falu, az élet, egyvalami nem változott: a szeretet és egymás megbecsülésének érzése. Sokszor tért vissza a beszélgetés során, hogy mennyire büszkék arra, amit munkájukkal elértek, és ki is mondták: igazán az tudja megbecsülni, amije van, akinek a körme kopott érte.

Ha valamit hiányol a Benedek házaspár, az a falunak a régi, összetartó ereje, az egymásra figyelés, a kölcsönös segítség. Amikor búcsúzunk a kapuban, sorolják, ki lakott körülöttük, de egyre több az üres ház, és már ritkán kopogtat be valaki egy jó beszélgetésre.