Ezt vallja az a háziorvos, aki augusztus 20-án a városi önkormányzattól a Kalocsa Város Egészségügyi Díja kitüntetést kapta. Dr. Bíró Gáspár főorvos a rendelőjében fogadott, hogy elmondja gondolatait a városról, önmagáról, az egészségügyről, hiszen egy ilyen elismerés mindenkit számvetésre késztet.

– Jól tudom, hogy nem kalocsai születésű?

– Gyüttmönt vagyok – mondja a rá jellemző, kicsit csúfondáros mosollyal –, bár 1976 óta itt élek. Baranyában, Véménden születtem, de a gyökereim Bukovinához kötnek. A családom onnan származik, szüleim és legidősebb bátyám még ott, Hadik-falván születtek. A második bátyám már Bácskában, azután került a család Baranyába. Nem önszántukból, hanem kényszerű kitelepítések után kezdtek új életet ennyi helyen.

Székelynek vallom magam, és büszke vagyok a székelységemre. Egyszerű, mélyen vallásos, józan gondolkodású szüleim voltak, akik nagy szeretetben neveltek fel minket, a négy fiútestvért. Én vagyok a legfiatalabb, a család Benjáminja. Pannonhalmán végeztem el a gimnáziumot, nagyon sokat köszönhetek a bencés atyáknak. Szigor volt és magas követelmények, de életre szóló alapot adtak a kezembe, mert megtanítottak a tiszteletre, fegyelemre, kitartásra, türelemre, rendre, és elsősorban a gondolkodásra: hogy ne fogadjunk el mindent első szóra, mert az nem visz minket előre.

– Miért választotta az orvosi pályát?

– Én gyerekkorom óta mindig csakis orvos akartam lenni. Elsősorban gyermekorvos, végül mégis a belgyógyászatnál kötöttem ki. De a gyerekeket nagyon szeretem – néz a szemközti falra, amelyet gyermekrajzok díszítenek, mindegyik emlék, egy-egy gyógyulás emléke. – Úgy érzem, a gyerekek is szeretnek, gyorsan feloldódnak a társaságomban, talán mert tudom, időt kell hagyni számukra egy rendelőben, és lehetőséget, hogy megismerjék a helyet, az orvost, és a vizsgálatokat, meg a kezelést.

– Hol kezdődött a pályája?

– Itt, Kalocsán. Már szigorlóként ide kerültem, bár semmi kötődésem nem volt a városhoz, legfeljebb néhány korombeli orvos, akikkel Szegeden, az egyetemen ismerkedtem meg. Itt kaptunk állást a feleségemmel (dr. Lázár Terézia ifjúsági orvos, szerk.), és itt alakítottuk ki az életünket.

– Nem kellett soha megbánnia ezt a döntést?

– Leszámítva, hogy én inkább a hegyeket szeretem, nagyon meg tudtam szokni ezt a helyet és az életformát. Szoktam mondani, hogy Kalocsában az egyik legjobb, hogy mindent percek alatt elérek. Nem szeretnék nagyvárosban élni, a kisvárosi életforma nekem nagyon is megfelel. Magamnak való, csendes ember vagyok, jobban szeretem a nyugalmat.

– Volt még egy nagy döntés az életében, amikor a kórház belgyógyászati osztályáról a háziorvosi praxisba lépett át.

– Nehéz is volt, könnyű is volt – inkább hosszas döntés volt. Nem döntök könnyen, nagyon átgondolom a dolgokat, de ha elhatároztam valamit, azt mindenképpen keresztülviszem. Nehéz választás volt, mert szerettem a belosztályon dolgozni, szerettem a kollégáimat. Ki is mondtam most, a kitüntetés kapcsán, hogy ebben benne vannak az akkori és a mostani munkatársaim, és a családom is, mert ezt a pályát, az elért eredményeket csak közösen tudtuk megvalósítani. A háziorvos munkája is szorosan összefügg a munkatársakkal, és szerencsém van, mert olyan jól össze tudunk dolgozni a két asszisztensemmel, hogy egymás gondolatait is kitaláljuk.

– Az egészségügy a társadalom egyik legtöbbet vitatott területe. Benne dolgozóként sokszor érzi úgy, hogy kardot kell rántania?

– A lányom azt szokta mondani: apa, nagyon impulzív vagy. Nem szeretek konfrontálódni, de ha elkap az indulat, akkor nincs nyugodt érvelés, akkor robbanás van. De van egy vezérfonalam, még középiskolás koromban adta kezembe az irodalomtanárom, Dávid atya: Eric Knight „Légy hű magadhoz” című regénye. Én ehhez tartom magam, nem tudom, és nem is akarom az árnyékomat átlépni.

Az egészségügy nehéz terület. Vallom, ebből meggazdagodni nem lehet. Vannak vitáim az egészségügyi irányítással, nyilván ők jobban átlátják az egészet, én a magam területét ismerem jól. A közgondolkodáson is sok múlik: azon, hogy az emberek hogyan közelítenek a saját egészségükhöz. Alapigazság, hogy az emberek egészségéért az egészségügy maximum 20-30 százalékban felel. A többi, az életmód, a szociális- és társadalmi környezet többet nyom a latban. Azt tartom, a beteget nevelni kell, ami nem könnyű. Sok szó esik a megelőzésről, de valójában kullogunk a betegségek után. Valljuk be, napi 60-70 beteg ellátása mellett a megelőzésre nincs idő és mód. Beszéltem nyugat-európai kollégákkal, ott hetente látnak el ennyi beteget!

– Lesz-e utánpótlás háziorvosból?

– Jó kérdés. Én a Szegedi Tudományegyetem oktatója is vagyok, a háziorvos jelöltek hozzám járnak, úgyhogy én mondhatom, hogy van utánpótlás, a kérdés csak az, sikerül-e itthon tartani őket. A képzés nagyon drága, érthető, ha egyrészt kevesen engedhetik meg maguknak, másrészt azután szeretnének megélni belőle.

– Mivel foglalkozik még, főorvos úr, ha már az egyetemi oktatást említette?

– Tehát oktató háziorvos vagyok 1999 óta az SZTE-n, ahol a belgyógyász szakorvosok képzésében is részt veszek. A Debreceni Tudományegyetemmel együttműködve tevékenykedünk két kollégámmal, dr. Hajdú Zoltánnal és dr. Hamvas Imrével egy hosszú távú programban, kutatjuk a betegség- és halálokokat. Jelenleg a svájci kormánynak is dolgozunk ugyanennek a kutatásnak a kapcsán. Kalocsán a korábbiakban diabétesz klubot működtettem, részt vettem az „Együtt egészségesen” program munkájában, aminek hosszú távú eredményei voltak az életmód, a szív- és érrendszeri betegségek, és kezelésük kérdéskör kapcsán, valamint komoly támogatást jelentett a háziorvosok számítástechnikai hátterének a megteremtése terén. Bizonyos vagyok abban, hogy mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy városi szintű elismerést kaptam a helyi önkormányzattól, hiszen amikor tudomást szereztem a kitüntetésről, végiggondoltam, mit is csináltam én ebben a városban. Jó, ha egy ilyen számvetés kapcsán az ember úgy érzi, sokat tett a maga területén. Ennek ellenére meglepődtem, hogy kiválasztottak, de nagyon jól esett. Megerősített abban, hogy hasznára vagyok a választott környezetemnek, és ez fontos.

– Mit tervez a jövőben?

– Szeretném megteremteni a lelki békémet, hogy megelégedjek magammal, mert még mindig hajt a „még többet” vágya. Szeretnék utazni, elolvasni mindazokat a könyveket, amelyekre még nem jutott időm, és zenét hallgatni – a Beatlest és a komoly zenét egyaránt szeretem.

Megszólal a telefon, amíg Bíró doktor beszél, nézelődök a rendelőben. A munkájához szükséges eszközök mellett a falakon festmények, rajzok, a szekrényben, asztalon gyógyszeres dobozok helyett kedves tárgyak, plüssállatok, ajándékok.

– Emlékek – mondja, miután kikapcsolja a telefont –, mindnek tudom a történetét. Szeretem, ha ilyen tárgyak vesznek körül, ragaszkodom az emlékeimhez éppúgy, mint a gyökereimhez. Azt látom, ma sokan hajlamosak elfelejteni, vagy megtagadják a gyökereiket. Nekem az erős gyökerek segítenek abban, hogy – reményeim szerint – még évekig hasznára legyek Kalocsának, a kalocsai embereknek.