Egy év telt el azóta, hogy a Kalocsai Szent István Gimnázium megrendezte – az előző évek sikeres táborainak mintájára – a biciklitábort. A lelkesedés az idén sem hagyott alább, így a bicikliket kenukra cserélve a bevállalós Istvánosok ismét nekivágtak a táborozásnak.

Hétfő reggel Konrád bácsi híres piros Ikaruszára pattanva harmincad magammal Tiszafüred felé vettük az irányt. Megérkezve ötnapi szállásunkra, a Winnettours Evezős Táborba és kempingbe, mindenki gyorsan elfoglalta a barátságos kis faházakat a saját baráti körével. Az emeletes ágyakért vívott csata után következett a hétindító „eligazítás”. Ez nem takart mást, mint az alapvető evezős ismereteket, mentőmellény és evezőosztást, illetve ismerkedést a kemping vezetőjével és egyben heti mentorunkkal, Tamással. A legjobban persze mindenki a csapatbeosztást várta, vajon ki kivel lapátol együtt napokig. Minden kenu egy 4 fős legénységből állt össze, plusz egy kormányos kapitányból, az elméleti főnökből. A tanárok által készített felosztás tökéletesnek volt mondható, semmi lázadás vagy ellenvetés.

Az új csapatok megalakulása után rögtön vízre szálltunk, hogy megismerkedjünk az elkövetkezendő napokban ránk váró harcra a vízzel. Voltak, akik rögtön profi szinten lapátolták a tó vizét, voltak, akik még óvatosan szelték a habokat, mások számolásra eveztek, de összességében minden kenu előírásoknak megfelelően haladt előre. Egy darabig. A tábori mesékből és mondákból sose hallottunk nagy borulásokról, esésekről vagy bénázásokról. Büszkék voltak a tanárok a zökkenőmentes táboraikra. Ezt a hagyományt idén rögtön az első napon megtörte egy humoros incidens. Nem titok, a saját hajóm legénysége búvárkodott kenustól az első napon s ez elsősorban nekem volt köszönhető. Szépen megfogalmazva: egy alulöltözött úriember elterelte a figyelmem a precíz evezés felől, hirtelen nevetést váltott ki belőlem, melynek következtében a hajó kilengett egyensúlyából és a legénység már úszott is. Nem mindenkinek volt ínyére a borulás, de szerintem nagyon szórakoztató volt és nem mondhatja el mindenki, hogy felborult a sebes Tisza-folyón.

A bökkenő elsimítása és a másodszori vízre szállás után a legénység „kiérdemelte” a Ratyi-csapat címet, melyet egész héten előszeretettel gyakorolt a csapat. A délutáni megmérettetés leküzdése után kopogó szemmel cipeltük vissza a járgányokat szállásunkra, ahol már a gőzölgő paprikás krumpli várt bennünket. Vacsora, fürdés, egy kis éjszakai hepaj, majd bedőlés az ágyba, ahol a meglapuló, settenkedő szúnyogok várták, hogy lecsukjuk a szemünket.

Másnap reggel az energiát adó kávézást és reggelit követően ismertették a napi programtervet. Tiszafüredről kisebb-nagyobb kerülőket téve a poroszlói strand volt az úti cél. Ez körülbelül 18 km-t jelentett, ami elsőre ijesztően hangzott, de visszagondolva nem volt olyan szörnyű. Evezés közben csak úgy szaladt az idő, poénkodások, beszólogatások a másik hajóra, itt-ott egy kis koccanás, sőt ha elfáradtunk, egyszerűen láncba kapaszkodtunk és sziesztázva csorogtunk a Tiszán. A strandra érkezve az ínycsiklandó batyus ebédre került sor, vagyis májas konzerv, friss kenyér és paradicsomra. A kifárasztott brigádnak csak úgy csúszott lefelé a kenyér a tikkasztó hőségben. Alvás a parton, lányok megfürdetése és uccu újra a vízre, hiszem elhangzott Szűcs Tanár Úr indulást jelző, új jelszava: „Merüléshez felkészülni!” (Kicsit talán célozgatóan az előző napi ingyen műsorra, de a tábor mondatává vált. ) A táborba érkezve, akinek még maradt felesleges energiája, az focival és kosarazással vezette le, mások csak életjelet adtak az itthon aggódó szülőknek a napi teljesítményükről.

Szerda reggel már hőségriadóban szálltunk vízre, de ez sem tántorította el a lelkes bandát az evezés élményétől. A tiszafüredi madárrezervátum ösvényein hajókáztunk, ahol a szűk járatok, a vízből kiálló akadályok tették izgalmasabbá a napunkat. A hajó legénységének egy része ezen a napon pihenhetett, hiszen a szűk ösvényeken lassan tudtunk csak haladni, elegendő volt az „izmos, erős és kitartó” srácoknak evezni, míg a hölgyek napoztak. Hosszas megállóra alkalmas helyet nem igazán találtunk, így a konzerves ebédünket is a kenukban fogyasztottuk el. Vizes pólók, védő sapkák és óránkénti kenekedés, amivel kicsit védhettük magunkat a nyári forróságban. Ezen a napon már voltak apróbb hisztizések az evezés ellen, de szerencsére ezt minden kenu lerendezte házon belül, ami főként a kapitányok szavának volt köszönhető. A milánói makaróni beburkolása után az egész csapat a kemping büféjébe vonult, ugyanis együtt izgultunk az érettségizett evezősökért, felvételijükért. Nem volt nagy a meglepetés, mindenki sikeres felvételt nyert, csak úgy koppantak a padlón a kövek mindenki szívéről. Közös ünneplés, beszélgetés, kicsit hosszabb kimenő, de a fáradtság végül mindenkit ágyba parancsolt.

Utolsó lapátoló napunkra egy kis engedményt kaptunk, hiszen ekkora már mindenkinek fájt a popsija a sok üléstől és viszketett mindene a sok szúnyogtól. A „wellness evezés”-nek nevezett napon a Tisza-folyón eveztünk lefelé összekapaszkodva, megcsodáltuk a parti villákat és kora délutánra már a szálláson heftáztunk. Kosarazás, tollasozás, focizás és minden egyéb tábori elfoglaltság, mely összekovácsolta az új társaságokat. Azonban a nagy pihengetésben volt egy feladatunk: minden hajó legénységének egy rövid produkcióval kellett készülnie az esti tábortűzhöz, mellyel megosztják tapasztalataikat a hétről.

Naplemente, tábortűz és a tábor igazi hangadói, a gitárosok. Lilla, Krisztián és Ádám minden este megmutatta tehetségét, emelte a tábor hangulatát és énekelte az általunk kért jobbnál jobb dalokat. A hajók produkciói nagyon vegyesek és szórakoztatóak voltak. Versbe szedett élmények, elénekelt tapasztalatok és prózai vicces előadások. Ha ez még mindig nem lett volna elég, hátra volt még az „igazi evezőssé avatás”. Ez azt jelentette, hogy minden első táborozónak bekötötték a szemét, három tanár úr egy-egy evezővel az illető mögé állt és addig ütötték a sejhaját, amíg ki nem találta, éppen ki sózott rá a fenekére. Nagyokat nevettünk és énekeltünk egész este, tökéletes zárása volt a hétnek.

Péntek reggel volt az utolsó megpróbáltatás, a szoba rendbe rakása és a bőröndök rendezése. Végül búcsút vettünk Tamástól, a szívünkhöz nőtt tábortól és a kisházainktól s utunkat a tiszafüredi strandfürdő felé vettük. Egész napos fürdés, napozás, pihenés – ezek jellemezték az utolsó együtt töltött napunkat. Ebédre egy hatalmas hamburgert kapott minden evezős, a heti teljesítményért, amit közösen a pokrócokon habzsoltunk be. Délutánra mindenki jól kiáztatta magát s ismét száguldhattunk a piros buszunkkal, ezúttal már Kalocsa felé.

Szeretném megköszönni minden lapátoló barátom nevében a Kalocsai Szent István Gimnázium Alapítványának, hogy lehetővé tették számunkra ezt a felejthetetlen tábort, illetve Thuránszky Rudolf, Szűcs Zoltán tanár uraknak, Szűcsné Palásti Judit, Hajdúné Dienes Szilvia tanárnőknek és Hajdú Attilának a heti kitartást és hogy öt napig a pótszüleink voltak.

A biciklis tábor után nem gondoltam volna, hogy lehet fokozni az élményeimet, de ez a pár nap túltett az eddigi táboraimon, minden értelemben. Sportolás, szórakozás, élményszerzés és pihenés volt egyben. A fényképezőm betelt memóriakártyája is tanúsítja, mennyi felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb, melyekre örökre emlékezni fogok és mindig boldogan gondolok vissza ezen öt nap minden pillanatára.

Csóti Adrienn

a Szent István Gimnázium

12.C osztályos tanulója