Dr. Andrásfalvy Bertalan professzor (képünkön) február 20-i kalocsai múzeumbeli előadása után (ahol többször, hangsúlyosan említette a régi magyar dunai gyümölcsösöket) vetődött fel bennem a kérdés: mi maradt mára a Duna melletti ártéri gyümölcsöseinkből. A néprajzi irodalom és az idősebbek elbeszélése alapján némi képet alkothattam már arról, hogy a Duna mentén – és gondolok itt elsősorban szűkebb pátriámra, Pataj és Ordas dunai vízpartjára és szigetvilágára – korábban élénk gyümölcsgazdálkodás, Andrásfalvy összefoglaló szavával „ártéri gyümölcsészet” folyt.

Közismert, hogy régen számtalan ősi, régi alma, körte és szilvafajta volt egész Magyarországon. Andrásfalvy 65 almafajtát, 46 körtefajtát, 17 szilvafajtát azonosított be a Dunaföldvártól Mohácsig tartó Duna- szakaszon az 1960-as években. De például az 1990-es évek végén Ács Judit is hasonló mennyiségű különböző gyümölcsfajtáról adott hírt az ordasi szigetről szóló tanulmányában. Már önmagában ez is mutatja, milyen változatos volt a gyümölcsvilág a Duna mellett. Természetesen ehhez kapcsolódnak még az ezzel való gazdálkodás, termelés, faápolás, betakarítás és feldolgozás sokrétű tevékenységei és hagyományai. Ez a régi gazdálkodás vegyszeres kezelést nem használt. Ennek köszönhetően ezek a régi fajták rendkívül ellenállóak voltak a betegségeknek, és általában jól eltarthatók is voltak.

Az előadás óta eltelt rövid idő alatt sikerült nyomára lelni annak, hogy a Duna-menti gyümölcsösök – a téeszesítés beköszöntéig – milyen jelentősen hozzájárultak az itt lakók életéhez. Néhány idős pataji lakost, így a 93 éves Zsinka Sándort és a 90 éves H. Kiss Józsefet és feleségét kértem meg, hogy beszéljenek a gyümölcsösökről. Egy természetközeli, a gyümölcsöt minden nap és sokféle formában fogyasztó társadalom képe bontakozik ki előttünk az idősek elbeszélése alapján. Több szempontból is irigylésre méltó mai világunkban. Legyen szabad csak egy példát hoznom. Az úgynevezett aszalószilvát szárították (aszalták), majd a padláson tárolták és folyamatosan fogyasztották, levest is készítettek belőle, de főzték pálinkának vagy lekvárnak is. A szilvalekvár, tápértékénél fogva a hússzegényebb időkben a földmunkák közben is előkerült.

A minden második évben bőtermő gyümölcsfáknak gazdasági értéke is volt: piacon árusították a gyümölcsöt, amiből például a hartaiak és a szállásiak (mivel nekik nem volt ilyen mennyiségű és minőségű gyümölcsösük) szívesen vásároltak. Ez jelentett némi készpénzt abban a világban, amikor szinte mindent önellátóan, maguk termeltek meg az emberek.

Sokáig folytathatnánk a példákat, hiszen az ártéri gyümölcsészet olyan gazdálkodási forma volt, ami illeszkedett az itteni hagyományos paraszti élet ezernyi ágába-bogába. Írásommal csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy amit ma bio termesztési módnak, illetve egészséges étkezésnek (lásd sok gyümölcs) nevezünk, annak itt e tájon évszázados gyökerei vannak.

Érdemes összegyűjteni az ezzel kapcsolatos megmaradt szokásokat, feldolgozási módokat, recepteket, hiszen ez kultúránkat gazdagítja. Emlékük pedig, ha halványan is, még velünk él.