Olvasóink már több alkalommal kaphattak ízelítőt lapunk hasábjain a kalocsai Varajti Gizella Színjátszó Kör tevékenységéről és munkájáról. Mostani cikkünkben egy kicsit a kulisszák mögé bepillantva mutatjuk be a kört dr. Kovács Istvánné Sztakó Évával, a Varajti Gizella Színjátszó Kör vezetőjével, aki egyúttal a Kalocsai Hagyományőrző Néptánc Egyesület titkára is.

Dr. Kovács Istvánné 1970 környékén még gyerekként látta szülőfalujában, Részteleken az ottani asszonykórus műsorát, amit még egy helybeli parasztasszony, Vörös Lajos-né Varajti Gizella írt és szervezett a falu szórakoztatására. Ennek a körnek az előadásában a férfi, női és ifjú szerepeket is a részteleki asszonykórus tagjai játszották. Hosszú idő elteltével ez a gyerekkori emlék eszébe jutott és jó ötletet adott: milyen jó lenne föleleveníteni ezt a régi darabot. És milyen jól tette! Felkereste Varajti Gizella családját, a hagyatékban megtalálták az eredeti kéziratot, egy-két fényképet és egy jelenet szövegét. Ezzel kezdte a színdarab színre vitelének megvalósítását. Fontos volt számára, hogy humoros, jókedvű darab szülessen – szívből tudjanak rajta nevetni, úgy, ahogy régen. Azért Kovácsné Éva megvallja: nem volt könnyű dolog „producernek” lenni! Első nehézség az volt, hogy megfelelő csapatot hozzon létre. Mivel az eredeti népi színjátékot a kollégái, barátai nem látták, eleinte nem is nagyon értették, mit akar. Baráti körben, a kalocsai táncosok körében keresett partnert a színdarabhoz. A Hagyományőrző Együttesben talált is társakat az elképzeléséhez, de általában a többieknek is van közük a néptánchoz, a színpadi szerepléshez.

– A színpadi megjelenés elég összetett tudást kíván. Hogyan és honnan jött össze a szereplőgárda?

– A szerepek kiosztása az elképzelésem szerint alakult, azokat választottam, akiket el tudtam képzelni az adott szerepre. Színpadi karaktereket kellett felépíteni és ahhoz kellett személyeket keresni, olyanokat, akik a szerepbéli karakterekkel azonosulni tudnak. Fontos volt az is, hogy a tájnyelvet ismerjék a szereplők. Ez a fiatalok körében például már nehézséget okozott. Számukra nyelvtörőként hat egy olyan egyszerű mondat is mint: „Ögyetök belűle, hogy né lögyön melegötök”. Nehéz volt a fiataloknak megtanulni ezeket a szövegeket, de néha még az idősek is tévesztenek és a köznyelvet használják, nem pedig az eredeti pota nyelvjárásunkat. A színpadi megjelenést és a jól artikulált színpadi beszédet is folyamatosan tanulniuk kell a szereplőknek. Nem vagyunk profik, legtöbbször ösztönösen tanuljuk meg a darabokat, de azért alakítjuk és gyakoroljuk a beszédet, a megfelelő színpadi hangzás eléréséhez. Szerencsés volt a csapat, hogy kezdettől fogva támogatást kapott a művészeti iskolától próbahely tekintetében. Itt tudjuk elpróbálni a megfelelő színpadi mozgást. A díszleteket mi készítjük, a régi bútordarabok, eszközök otthonról vagy felajánlásokból érkeznek.

– Mikor jött létre a társulat és mi volt az első műsor?

– A színjátszó kör 2009-ben alakult és az eredeti színdarab szerzője, a részteleki Varajti Gizella nevét vettük fel. 2010. augusztus 20-án léptünk föl először az első színdarabunk ősbemutatójával a városi színházban. Ezen rengetegen voltak, és nagyon jóleső érzés volt a közönség visszajelzése. Ez az „ősszín-darab” a kaszálást, az aratást, aratási végzőt, a kukoricaszedést és kukoricafosztást dolgozta föl. A műsor számos emléket keltett életre. A nézőközönség érzékenységét jelzi, hogy minden egyes apróságot megbeszéltek már az előadás alatt, vagy éppen dalra fakadtak a színpadon éneklőkkel.

– Mi volt a cél ennek a színdarabnak a bemutatásával?

– Feleleveníteni a tradíciójukat, hagyományaikat azoknak, akik benne éltek, és természetesen az, hogy ezeken az életképeken keresztül bemutassuk a fiataloknak a régi életmódot, szokásokat, nyelvezetet. A nemzedékek közötti harmonikus együttlétet is megmutatják ezek a színdarabok. Ezen túl próbáltunk az eredeti viseletek és eszközök felé is visszakanyarodni. Például a hétköznapi munkáknál az ún. parkett szoknyákat viselik a szereplők (alsó szoknyaként, nem a keményített fehéret), és a régi szerszámokat használják. A hitelességhez hozzátartozik, hogy olyan személyek játszanak, akik pl. a régi paraszti ruhát megfelelő módon tudják viselni. A hitelesség sok kis apróságból tevődik össze, de ezeket az apróságokat nem is kell mondani mindenkinek, mert többnyire otthonról hozták és ösztönösen tudják. Komolyabb kritikát nem kaptunk a viseletet illetően, talán eredeti lábbeliket nem tudtunk annyira beszerezni, mert azok ritkaságnak számítanak.

– Nagyon ügyelnek a hitelességre, a hiteles megjelenésre és a részletekre. Honnan lehet például a megfelelő ruhákat beszerezni?

– Az idősebbeknek ezek a ruhák otthon még megvannak, a fiatalabbak összeszedegetik az évek során. Ebben azért vannak nehézségek, mert sok ruhát, anyagot már egyáltalán nem gyártanak, pótolni ezeket csak úgy lehet, hogy ha hagyatékokat kutatunk fel és abból vesszük ki a megfelelő ruhát. Ha valamiben nem vagyunk biztosak, azonnal az idősebbekhez fordulunk tanácsért. Volt például egy olyan eset, amikor egy előadás előtt egy 90 éves nénit kellett megkérdeznem, hogy hova tették a szakajtót a tollfosztáskor. A közönség figyelme mindenre kiterjed, ha valamit nem látnak jónak, próbálnak segíteni. Például számos fölajánlás érkezett régi lábosokból, miután a jelmezes főpróba alkalmával nem korhű lábosban hoztuk be a meleg ételt a színpadra.

– Az eredeti, legelső színdarabot számos alkalommal láthatta a közönség a környékbeli falvakban. Mi volt ezután a folytatás?

– A Varajti Giza néni által írt „Így éltünk tavasztól őszig” című műsorral bejártuk a környéket. A legtávolabb Kecskeméten voltunk az Iparművészeti Múzeumban, ahol szakmai közönség előtt léphettünk fel. Ahogy éreztük, hogy ez a darab már kifut, úgy kezdtem el gondolkodni, hogy milyen folytatása lehet. Kézenfekvő volt, hogy az év másik részét kellene földolgozni, tehát az ősztől tavaszig tartó időszakot. Ennek valóságos elemeit még gyermekkoromban láthattam, így innen is táplálkozott e darab. Ugyanazokkal a karakterekkel, más szokásokat, ünnepeket jelenítünk meg: tollfosztást, disznótort és a farsangot. E darab megírásakor fontos szempont volt a régi karakterek megtartása. A szereplők is segítenek egy-egy spontán megnyilvánulással, ha például egy vicc jól sül el valamelyik előadáson, az végig megmarad.

– Mik a tervek a jövőre nézve? Vannak-e további témák, amelyeket föl lehet dolgozni?

– Az élet szinte korlátlan lehetőségeket nyújt, de ezek közül válogatni kell, hogy mi a színpadképes. A lakodalmi szokásokat szeretném színpadra vinni, ezt már elkezdtem írni. Ehhez gyűjteni kell az idősebbektől is, de fölhasználom apám vőfélykönyvét is. Az eredeti részteleki színdarab szereplőivel is tartom a kapcsolatot és sok segítséget kapunk tőlük is. A régi, hétköznapi munkákat is megjelenítjük, de az átörökítéséhez lényeges, hogy az eseményekhez, jeles ünnepekhez kötődő szokások is megjelenjenek a színdarabban. Ezek a népi színjátékok is jól érzékeltetik például, hogy régen a társas összejövetelek egy része valamilyen munkavégzéshez kötődött, másik része pedig egyházi, családi és polgári ünnepekhez.

– A mai kor embere számára mi az üzenete ezeknek a népi színjátékoknak és milyen befolyást gyakorol a város, Kalocsa kulturális életére?

– Az elmúlt évben két középiskolában, a katolikusban és a Kossuth Zsuzsannában is érettségi tétel lettünk. Ennek a regionális érettségi tételnek az volt a címe, hogy „A Varajti Gizella Színjátszó Kör helye és szerepe Kalocsa város kulturális életében”. A tételt mi segítettünk kidolgozni, ebben a kalocsai színháztörténettől kezdve a helyi tájnyelvig sok minden van. A tétel kidolgozása alatt kristályosodott ki bennünk igazán az, hogy mi ezeknek a színdaraboknak az üzenete. Ennek lényege az, hogy sokat tanulhatunk az elődeinktől, idősektől, akik nagyon nehéz munkát végeztek, de a közös munka átsegítette a nehézségeken őket. Az összetartozás érzése sokkal jobban bennük élt és önzetlenül segítettek egymásnak. Nagyon igaz volt az a mondás, hogy a megosztott öröm dupla öröm és a megosztott bánat fele bánat. A sok tragédia közepette a rokonság, a család nem hagyta magára az elesetteket és azokat, akiket valamilyen baj ért. Ösztönösen ott voltak a bajban, de az ünneplésben is. Ez az összefogás mindenképpen üzenet a mai kor emberének. A másik üzenete pedig, hogy a zene, a tánc és az ének mennyire megkönnyíti a társas együttléteket (akár a munkát is) és a pozitív gondolkodást segíti.