A közönség lassan feltöltötte a széksorokat, és ismerkedett a darab helyszínével, hiszen függöny nem takarta a kopott, sokunk múltjából – jelenéből? – ismerős, szegényes konyhát. Ismerős volt még a szag is, mert a készülő krumplipaprikás fő kelléke, a vöröshagyma illata belengte az egész nézőteret. A színpadon egyetlen lámpa égett, a félhomályban megjelent a feleség, hogy a középpontban álló konyhaasztal mellett hámozni kezdje a krumplit. Elcsöndesültünk, ízleltük-szagoltuk a darab alaphangulatát, és mire kényelmetlenné vált volna a némaság, betoppant az izgatottan hazaérkező férj.

Mesteri kezdés, mert pillanatok alatt rá lehetett hangolódni a történetre. Belecsöppentünk egy lassan felizzó, és percről percre fokozódó feszültséggel járó helyzetbe, amelyben kiderül, hogy a szegényes körülmények között élő, középkorú házaspár megütötte a főnyereményt. Vagy inkább a főnyeremény őket? Mert a hirtelen jött meggazdagodás elképesztő indulatokat generált a társadalom alsó egyharmadában élő férfi és nő lelkében, felszínre hozva mindazt, ami a két évtizedes keserves gürcölés hordalékaként a lelkükben felhalmozódott.

Csapás? Lehetőség? Álom? Valóság? Hullámvasútként dobálta őket a szinte felfoghatatlan bőség okozta érzelmi vihar, vágyak és félelmek fogalmazódtak meg bennük, miközben újra átélték házasságuk húsz évét: nélkülözés, munkanélküliség, szolgamunka külföldön, a megélhetés érdekében elkövetett kisebb-nagyobb stiklik – és folytonos szorongás.

Nevettünk is persze, de nem volt ez felcsattanó, könnyed kacagás – érdekes volt hallani az innen-onnan felhangzó nevetést, mert érezhető volt belőle, hogy mindenki mennyire másként élte meg a helyzeteket, és ki-ki a saját élete, tapasztalatai alapján tükrözte vissza mulatságosnak, vagy éppen torokszorítónak azokat.

Dóka Andrea kiváló volt a kemény, gyanakvó, állandóan küzdelemre kész, saját árnyékát átlépni képtelen feleség szerepében. Fantasztikusan ábrázolta, ahogyan a mindennapok filléres gondjaiból próbál áthangolni a hatszázmilliós nyereményből adódó másféle életre, de világossá vált: már maga alá gyűrte a reménytelenség, a kiszolgáltatottság. Czvetkó Sándor alakításában hatalmas érzelmi szélsőségek domináltak. Alapjaiban rázta meg a váratlan gazdagság lehetősége: egyszerre akarta megvalósítani álmait; és visszavágni annak a társadalomnak, amely folyton megalázta, tisztességtelen játszmákba kényszerítette a család, a megélhetés érdekében. Darab végi monológja a levegőt is megakasztotta a nézőtéren.

Spiró György a legismertebb és legelismertebb mai magyar írók közé tartozik. Darabja látlelet napjaink valóságáról, amelyben a pénz és a hatalom dominál, és amelyben elveszni látszik az Ember. Reméljük, még van visszaút. Kellenek hozzá az ilyen élmények is, ébresztőnek. Köszönjük, Kalocsai Színház!