Amint az Érseki Könyvtár kiállításáról írt cikkünkben jeleztük, a kiállított darabok közt található egy négykötetes mű, melynek nemcsak a korából adódik érdekessége. Ahogy dr. Lakatos Andor előadásából megtudhattuk, az 1483–84-ben Velencében nyomtatott teológiai értekezés 3. kötete főszereplője, „bizonyítéka” volt a Rákosi-korszak egyik koncepciós perének.

A negyvenes évek végén, kora ötvenes években – mint ma már tudjuk – a berendezkedő totalitárius (sztálinista) államszervezet igen kíméletlen módszerekkel is igyekezett megtörni minden vélt vagy valós ellenfelét, ellenségét. „Aki nincs velünk, az ellenünk van” – mondta Rákosi, és aki ellene volt, azt meg kellett semmisíteni, de legalább megtörni. (Mondásának eredete egyébként, paradox módon a Biblia.)

Az egyik ilyen ellenség a katolikusság volt. A protestáns egyházakkal korábban már egyezség született az egymás mellett élésről, amikor az ellenálló Katolikus Egyház megtörésére 1948-ban megrendezték a Mindszenty-pert. (Melyről hely szűkében részleteket itt nem áll módunkban közölni.) A koncepciós per vádlottait több évi börtönre, a bíborost és egy társát életfogytig tartó fegyházra ítélték. 1950-ben ezek után került sor a megállapodás aláírására Grősz érsek által, július 21-én pedig a püspökök, valamint a szerzetesrendek főnökei letették az esküt a Magyar Népköztársaság alkotmányára. Azonban ezzel sem sikerült elérni a kívánt célt, a papság többsége ugyanis nem fogadta el a megállapodást. Ráadásul az államhatalom elkövetett egy hibát. Szeptemberben hivatalosan is feloszlatták a szerzetesrendek többségét, ezrével téve utcára a szerzeteseket. Miért gondolták szükségesnek ezeket a lépéseket, és hogy bizonyultak mégis hibának?

Az állampárt frissen szerzett hatalmát nem látta elég biztosnak – mint ahogy nem is volt az –, ezért, sok korábbi rendszerváltáshoz hasonlóan kiadta a jelszót: „A múltat végképp eltörölni” Ha e jelszót kommunista eredetűnek gondolnánk, nagyot tévednénk, elég csak Szent Istvánra és a keresztény állam megalapozására gondolnunk, vagy a „nagy” francia forradalomra, de bőven van még példa. Rákosiék számára a legveszélyesebb ellenfél (ellenség) a katolikus egyházi szervezet volt, hiszen erős, mély társadalmi alapokkal rendelkező, a nép körében jelentősen támogatott, nagyon jól szervezett csoport volt. E helyzetnek az elemzése valójában messze többet igényelne egy újságcikk kereteinél, a helyzettel megalkudva azonban ezt mellőznünk kell, s maradni egy kisebb, de jellemző részletkép felvázolásánál. Tehát a kommunista párt igyekezett kizárni az Egyház befolyását (is) az ország ügyeibe. Mikor már majdnem célban érezhette magát, szembesült azzal, hogy a korábban rendházakban élő szerzeteseket a feloszlatással még közelebb zavarta a polgárokhoz, még inkább lehetőséget teremtve arra, amitől félt. Az iskolák helyett már a munkahelyeken szólíthatták meg az embereket, ahol – leginkább segédmunkásként – el tudtak helyezkedni, és ahol többnyire beilleszkedtek, új megbecsülést szereztek, noha korábban is sokak rokonszenvét élvezték. A „hálózat”, a besúgók jelentéseiből ez derült ki. A rendszer tehát sakkot adott önmagának. (Igaz, a sztálini „ideológiából” saját magából fakad, hogy folyton ellenséget teremt magának, és pusztítja el maga magát. Innét lép előre a kádári út: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”) A helyzet megoldására találták ki, hogy nem elég az egyházi személyekre nyomást gyakorolni, a becsületüket is el kell törölni. Erre pedig leginkább alkalmasnak látszott az erkölcsileg besározott régi vezetés mellett bemutatni, hogy az újabb sem jobb, mind egyformák. Így építették fel pár hét alatt a Grősz-per és mellékpereinek tervét, és itt lép be a történetbe a XV. századi könyv.

Érdekes az is, hogyan választották ki a leginkább alkalmas vádlottakat, de itt csak egy személyről, Szalai Béláról írunk. Ő a háború előtt sokáig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott, miniszteri titkárként többek közt a visszacsatolt területek közoktatását szervezte. E minőségében többször találkozott Grősz érsekkel, s voltak nyugati kapcsolatai is. Elvileg ideális jelölt egy csempészési história összekötő szerepére, egy olyan históriáéra, ahol a nép vagyonát ellopják és külföldön értékesítik. Ezen az elven tervezték meg a „bűnügy” eme szálát. Megvolt a személy, meg kellett konstruálni hozzá a részleteket. Több variáció közül végül azt látták megvalósíthatónak, hogy a Grőszék által eladni kívánt értékes könyveket Szalain keresztül csempészték külföldre. Volt olyan verzió is, hogy fegyverrejtegetést bizonyítanak rá, meg is született egy jegyzőkönyv egy házkutatásról, ahol a fegyverek előkerülnek Szalai lakásán. Valamiért ezt a vonalat az ÁVH nem tudta (időre) keresztül vinni, ezért inkább a könyv-sztorit választották (az Érseki Könyvtárat akkor már lezárta a Hatóság, tehát azt vihetett ki-be, amit akart). Érdekesség, hogy aznapi dátummal két jegyzőkönyv is született eltérő tartalommal, egyikben fegyverek kerülnek elő, másikban egy elrejtett könyvritkaság (a címben említett), s a terv változása után nem dobták ki a feleslegeset, mindmáig megőrizték mindkettőt. A változtatásra magyarázat lehet, hogy 1951. május 4-én határozott a legfelsőbb pártvezetés a per megrendezéséről, az ÁVH-nak júniusi határidőt szabtak a bírósági kezdésre. Rendkívül gyorsan kellett tehát dolgozni, kitalálni a történetet, megtervezni a vádlottak személyét, elfogni és megtörni őket, hogy „maguktól” valljanak. Sikerült. Grősz Józsefet május 18-án más egyházi vezetőkkel együtt letartóztatták, június 28-án pedig már el is ítélték. Csakhogy menet közben kellett alakítani a részleteken, aszerint, hogy mi látszott könnyebben kivitelezhetőnek, ki mikor tört meg, milyen nevet említett vallomásában. Szalait csak május 30-án tartóztatták le, s több mint három hétbe tellett, míg használható szereplővé „alakították”. Akkor már a Grősz-per kilenc vádlottja a bíróság előtt állt. Ezért a Szalai-mozaikot inkább egy mellékperbe építették be, bár Grősz ellen is felhasználták. A perben és mellékpereiben több mint kétszáz személyt ítéltek el. Többeket halálra, bár nem mindenkin hajtották végre; kb. negyedüket 10 évnél hosszabb szabadságvesztésre. Magát Szalait 7; Grősz érseket 15 évre, de ő ’55-ben háziőrizetbe került, majd ’56 májusában helyezték szabadlábra, s még ugyanebben a hónapban újra elfoglalhatta az érseki hivatalt. A Grősz-per volt a Rákosi korszak egyik legnagyobb hamis-pere.

Az inkriminált könyv, miután bizonyítékként befejezte szerepét, az Országos Széchenyi Könyvtárba került, ahol restaurálták, de nem ismerték az eredetét. Ma arra vár, hogy visszakerüljön korábbi helyére, a kalocsai Érseki Könyvtárba.