E hét pénteken zárul a Német Önkormányzat Kalocsa szervezésében a Nicolas Schöffer Gyűjtemény különtermében létrejött kiállítás, ami a Könnyek népe kötet nyomán készült grafikákat gyűjtötte csokorba. A rajzok Szalai Sándor keze munkáját dicsérik, a hajósi svábok II. világháború során és után átélt tragédiáját bemutató személyes történeteket leíró könyv pedig dr. Bereznai Zsuzsanna muzeológus és Schőn Mária néprajzkutató érdeme. Utóbbi személyesen is érintett volt az eseményekben, akár a legtöbb ma élő hajósi család. Schőn Máriával a megnyitón beszélgettünk.

– A Németek Országos Önkormányzatától nemrég kapta meg az Arany Dísztű a Magyarországi Németségért Díjat. Hogy érzi: ez a kötetnek szól, vagy egyfajta életmű díj?

– 75 éves koromra tekintettel talán lehet rá úgy nézni, mint egy életműdíj. Végigtanítottam 30 évet, majd ahogy az annak idején tisztességes volt, nyugdíjba mentem. Ezután kezdtem el belekóstolni ebbe a gyönyörű világú néprajzba. A könyv pedig tavaly februárban jelent meg, egy Hajós által beadott pályázat segítségével és Hajós Város Önkormányzatának támogatásával, tehát igazi hajósi kiadványként. Hogy hány évig tartott a munka, azt nem tudnám elmondani. 1994-ben kezdtem el gyűjteni a történeteket. Ha valahová elmentem, akkor hagytam az embereket beszélni, hiszen nem tudtam, hogy éppen neki milyen élményvilága van. Az évek alatt összegyűlt egy csomó anyag, aztán céltudatosan, a 2016–17-es évforduló alkalmából kezdtünk el dolgozni a könyvön.

– Hogyan építették fel a kötetet?

– 14 témára bontva dolgoztuk fel ezt az anyagot, amely több mint tíz év történetét foglalja magába: 1938-tól 54-ig, a Volksbund (a náci Németországból vezérelt magyar szervezet, amely a Waffen-SS számára kényszersorozta a német származásúakat – a szerző) megalakulásától egészen a málenkij-robotig és addig, amíg a legutolsó hajósiak is hazajöttek, ilyen-olyan megpróbáltatások, a háború és a büntetés után.

– Erről még nem beszéltünk: komoly hangsúlyt kapott a Könnyek népében a kitelepítési hullám is.

– Igen, ’44 karácsony másnapján kezdődtek, aztán 1945 májusában ért minket a következő trauma, amikor a hajósiakat a kalocsai tolonctáborba hurcolták. 452 embert vittek el, a csecsemőkorú kisgyerekektől a rokkant aggastyánokig, egész családokat. Három hónap után szabadultak fel, majd 1946-ban rájuk telepítettek három dunántúli német falu: Tevel, Mecseknádasd és Hidas lakosságát. Őket elvitték előzőleg Németországba, de a német állam nem fogadta be, így visszahozták és elhelyezték őket magyarországi német falvakban. A hajósiakat nemsokára ugyancsak kitelepítették, többnyire Vaskútra és például Csávolyra. A hajósiak egyébként a ’47-es németországi kitelepítést mondják nagy kitelepítésének: akkor a felvidéki magyarságnak kellett itt helyet adni.

– Milyen hatással voltak a hajósiakra és egyes családokra ezek az eseményeknek? Még mindig érezni?

– Hajós lakossága akkor az évek alatt szétzilálódott. Azóta is szét van zilálódva. Szerintem olyan család napjainkban sincsen, akit ne érintett volna. Ennek ellenére csodák előfordulnak.

– Mire gondol?

– A mi családunk csodája: senki nem halt meg, se a háborúban, se a kitelepítéseknél. Miután megkaptuk a saját házunkat, visszatelepültünk Hajósra és majdnem az egész rokonság újra összegyűlt.

– Van még olyan egyéni történet, amit szívesen kiemelne a könyvből?

– Az egyik Huber Juli nénié, aki még nem volt akkor menyasszony, de a ’44 karácsony másnapján kezdődött kitelepítéseknél már volt udvarlója. Akkor azt mondták a hajósiaknak, hogy nem viszik el őket különösképpen sehova, csak itt Magyarországon belül, talán három hétre, három hónapra. A barátnőjét vitték el, Juli néni pedig azt mondta:
„ne kelljen egyedül mennie, én is vele megyek, mert az a három hónap gyorsan letelik, visszajövök áprilisban, hogy a tavaszi munkákat ne kelljen a szüleimnek egyedül csinálni”. 1947-ben tért haza, a többiekkel együtt, csak a betegek érkeztek meg egy évvel korábban. Egyébként az udvarlója utána ment, de odakint soha nem találkoztak, viszont egymásra találtak utána itthon és nagyon szép házasságban éltek együtt. A másik fájdalmas történet. Lehet tudni, hogy Oroszországban nem lehet télen temetkezni. Volt egy asszony, akit szerencsére nem meztelenül temettek el, épp csak valamivel a hó alá, hanem a szoknyájában. Amikor megjött a tavaszi, enyhébb idő, akkor onnan tudták, hogy őt találták meg, hogy a szoknyáját kifújta a szél a hó alól.

A hajósi közvélekedés szerint a Könnyek népét nem lehet letenni, és egyben nem is lehet sírás nélkül olvasni – mondták el az érintettek, illetve azok is, akik csak a helytörténeti ismereteik bővítése miatt olvasták. A könyv 14 fejezeten keresztül mutatja be a világháború idején élt sváb parasztságot, akiket ugyanúgy tizedelt a német megszállók kényszersorozása, mint a felszabadítónak kikiáltott szovjetek kitelepítési hulláma és málenkij-robotja. A Könnyek népe a kiállítás idején megvásárolható a Nicolas Schöffer Gyűjteményben, később pedig rendelhető a Német Önkormányzat Kalocsa szervezetétől.