„Ghandival teázni” csalogatott a meghívó a kiállításmegnyitóra, s mi arra voltunk kíváncsiak, hogy a jól hangzó címen kívül miért választotta a festő ezt mottónak. Mit mondana el nekünk, nézelődőknek a képeivel, milyen belső utazásra, beszélgetésre hív minket Feró, míg a teremben lépkedve elkortyoljuk azt a képzeletbeli teát akár Ghandival, akár egy jóbarátunkkal, akár önmagunkkal?
A kiállítás december végéig látható Kalocsán a Városi Galériában. November 25-én, pénteken este 6-tól 8-ig a művész tárlatvezetésre várja az érdeklődőket a kiállításon.

Kunhegyesi Ferenc 14 éves korában kezdte táncos pályafutását, ettől kezdve 15 éven keresztül kortárs és modern tánccal foglalkozott, aktív táncosi pályafutása alatt szinte az egész világot bejárta. 30 éves kora körül a táncolást abbahagyva visszatért régi ábrándjainak birodalmába, a rajzoláshoz. Budapesten az újságírás tanulása közben fogadta tanítványává Szentandrássy István, aki tanította rajzolni és festeni. Ettől kezdve Kunhegyesi elkötelezte magát a grafika és a festés mellett, közben még vezette a Rádió C cigány nyelvű műsorát, majd Kiskőrösön barátaival létrehozta az Aroma Rádiót, jelenleg is Kiskőrösön él és alkot. Intézményekben művészetterápiás foglalkozásokat vezet, gyermekcsoportok mentora és integrációs előadásokat tart. Alkalmanként dokumentumfilmeket is rendez. Sokoldalú tehetség, 2002 óta elsősorban a grafikának és a festésnek szenteli idejét, s rendszeresen csoportos tárlatokon mutatja be alkotásait, erőssége a figurális ábrázolás. A 2009-es Cigány festészet című reprezentatív albumban megjelentették életrajzát és 8 grafikájának, festményének reprodukcióját (Wikipédia).

Néhány sor, pár mondat, mely megpróbálja összefoglalni ennyiben egy sokszínű ember, egy tehetséges festő életét, akinek képei jelenleg a kalocsai Városi Galériában láthatók.

A kiállításmegnyitón Lászlóné Takács Ágnes művészettörténész mutatta be a nagyközönségnek a művészt, Kunhegyesi Ferencet, sokunk számára Ferót, aki nem ismeretlen a Kalocsán a művészet iránt érdeklődő közönség előtt, hiszen már többször szerepelt a városban önálló és csoportos kiállításon is.

„Ghandival teázni” csalogatott a meghívó a megnyitóra, s mi arra voltunk kíváncsiak, hogy a jól hangzó címen kívül miért választotta a festő ezt mottónak. Mit mondana el nekünk, nézelődőknek a képeivel, milyen belső utazásra, beszélgetésre hív minket Feró, míg a teremben lépkedve elkortyoljuk azt a képzeletbeli teát akár Ghandival, akár egy jóbarátunkkal, akár önmagunkkal? Erről beszélgettünk Feróval.

„Ghandi egy szimbólum”

Gandival teázni nekem annyi, mint olyan alapigazságokon gondolkodni, amelyek az emberek létét meghatározzák. Amikor teázunk valakivel és közben beszélgetünk, akkor jönnek elő ezek a történetek, ezek a gondolatok. Ghandi pedig maga is egy szimbólum, példakép. Ghandi nekem egy igazi ember, a nagyember.

12 évesen elmentem a moziba megnézni Ghandi életéről szóló filmet, és nagyon megérintett, hogy micsoda ember az ilyen, aki ennyire szívén viseli az emberek, a népének sorsát. Közben azon gondolkodtam, hogy a nagy fáklyavivő embereket mind elpusztították, a saját népük pusztította el: Jézus, Szókratész, Nagy Imre, mind erre a sorsra jutott. Miért van ez? Jó lenne leülni emberekkel teázgatni, és közben beszélgetni ezekről a kérdésekről.

„Kik is az én figuráim?”

Ott vannak a festményeimen a figuráim, akik időtlen, szürreális világból néznek ki ránk. Azt mondják a képeimről, hogy én szomorú képeket festek. Ettől sokkal több az ember, minthogy szomorú vagy vidám legyen. Az én figuráim – úgy mondanám – alapállásban vannak, nagyrészük nekem szent figura. Olyan lények, akik archetípusok. Földöntúli, meghatározhatatlan lények. Gondolkodtam azon, mégis, kik az én figuráim? Nagyon tiszta, egyenes emberek. Kinéznek a képből ránk, szembenéznek velünk. Azt tapasztalom, hogy nagyon kevés az az ember, aki szembe mer nézni a dolgokkal, hiszen önmagunkkal is nagyon nehezen tudunk szembenézni... valahogy erről szól nekem ez a kiállítás, hogy Gandhival teázni.

Szabadság kell az alkotáshoz

A szabadság az ember alapvető szükséglete, és ha az ember művészember, nem lehet úgy festeni, hogy közben nekem napi 8 órában munkahelyem van, fizetgetem a számlákat, elmegyek a gyerekért az óvodába... a szabadságot csak úgy lehet biztosítani, ha kilépsz a napi mókuskerékből, ez az elhivatottságnak a gyakorlati része. Ha ezt nem tudod megcsinálni, nincs szabadságod, nem tudod végigvinni a történetet.

Mester és tanítvány

A festészet nem volt tematikus, átgondolt, hogy most akkor én innentől festek. Rajzoltam, festettem fiatal koromtól, ösztönös, iskola nélküli útkeresés volt ez a magam útját járva, botorkálva próbálgattam olajképeket festeni, de ahogy 2000 után megismerkedtem a Szentandrássyval (Szentandrássy István Kossuth-díjas festő, Feró tanítómestere – a szerk.), már az elején az a páralkalmas beszélgetés, útmutatás akkora sokk volt nekem, hogy szinte azonnal rátett az ösvényre, az útra, amin járnom kell.

Ő sokkal jobban bízott bennem, mint én magamban. Látta a folytatást bennem, a Péli-iskola folytatását, ami nagyon megtisztelő volt, de innentől fogva tudtam, hogy ennek milyen súlya van, milyen az Magyarországon a Péli-iskolát követni. Nagy volt a felelősség, hogy egy nagy mester ilyennel bíz meg engem, látja bennem a tehetséget, akkor ez engem kötelez. (Egy kisfilmben Szentandrássy István úgy nyilatkozott, hogy Kunhegyesi Ferencet tekinti utódjának – a szerk.). Onnantól én napi 8-10 órákat rajzoltam. Hét közben itthon, hétvégén pedig feljártam Pestre megmutatni neki a dolgaimat. Ez így ment tíz éven keresztül. És ez több is volt Szentivel, mint a dolgaim megmutatása. Vele tényleg olyanok voltak ezek az együttlétek, mint Gandhival teázni. Ő egy olyan ember, akinek magvas gondolatai, kérdései vannak, igazi vezető, akit stabil, magabiztos embernek látják a követői, de állandó kételyei vannak. Ennyire bele engedett látni az életébe. El tudott engem vinni az örökös bizonytalanságig, ami mindig gondolkodásra késztet és a fejlődésre sarkall.

„Egy életen át tartó tanulási folyamat”

Ez a mai napig jellemző az én festészetemre is, egy életen át tartó tanulási folyamat, soha nincs vége. Mint ahogy bármelyik művészeti ág, legyen az költészet, szobrászat, karöltve állnak egymás mellett, és össze vannak fűzve egymással, mint gyönyörű láncolat és én is ennek a láncnak a része vagyok.

Aztán vannak divatirányok, melyeket követnek az emberek, vissza-visszakacsintanak, mint én is a reneszánszra, de aztán megy tovább az egész, mint egy gyönyörű játék. Én nagyon nem akarok divatos festő lenni. Figurális dolgokat csinálok, és lehet, ha egy nagyobb, felkapottabb fővárosi helyre beállítanék a dolgaimmal, kinevetnének, mert nagyon nem vagyok korszerű, trendi. De ez nem gond, mert a divat elmúlik. Én valami örökérvényűt, igazat keresek úgy, hogy maradjak a hagyományos festészetnél. Engem az absztrakció nem elégít ki, nekem ott kell rajta legyen az ember.

„Nagyon fel kellett kötni a gatyát mellettük”

Péli Tamás és Szentandrássy, két ekkora festőóriás rengeteg epigont termel ki maga után. Én nem akartam az lenni. De ha megnézed bármelyikük rajzát, annyira magával ragad, van benne valami ősiség. Amikor először láttam a Szenti rajzait, valami döbbenet volt. Azt éreztem, itt van a reneszánsz időkből inkarnálódott Michelangelo, aki olyan szinten rajzol, nem csoda, ha az ember beleesik a bűvkörébe, és onnan nehezen szabadul. De én még nem is ismertem a Szentit, mégis hasonlóan rajzoltam. Így jött az ismeretség is, hogy az újságíró iskolában firkálgattam és egyik tanárom ránézett és mondta, olyan, mint a Szenti rajza. Persze, mindketten a reneszánszból merítkeztünk. De aztán amikor megismertem, gyorsan tovább akartam lépni, mert rájöttem, hogy ettől jobbat ebben úgysem tudok csinálni. Péli is és Szentandrássy is lerakták már azokat az alapokat, amit elvártak egy cigány származású festőtől. Ők már mindent megfestettek, ami a roma kultúrával kapcsolatos, és annyira jól, hogy nekem meg kellett találnom a saját arcomat. Nagyon nehéz volt kikeverednem ebből az egészből, mert nagyon fel kell kötni a gatyát mellettük. Úgy tudtam ezt megcsinálni, hogy sokáig nem mentem fel hozzá.

Sokáig nem engedett festeni, csak rajzolni, 5 év után kezdtem kapizsgálni, hogy mi is az a rajzolás. Akkor már olyan szellős, lendületes rajzokat tudtam csinálni és meg is dicsért, öt év után először, de aztán mutatott új rajzokat a sajátjából, mindig meg tudott újulni, és a mai napig így van ez.

S közben rájöttem, mert nekem is van egy kis tanítványom, a Dorka, hogy ha valaki mesterének választ, akkor fel kell kötni a gatyát, hogy mesterré tudjál válni, mert a mester ugyanolyan tanulási folyamaton megy keresztül, mint a tanítvány, csak nyilván nagyobb tapasztalattal. Ez volt a Szentinél is. Hiába zseni valaki, ha nincs mögötte kellő gyakorlás, akkor az csak tehetség marad.

„Elkezdett gyúródni,aztán kijött a saját stílusom”

Elkezdtem figyelgetni más festőket, nagyon tetszett Chagall, oda voltam Gauguinért, aztán jött Klimt, közben a cigány festők művészete is bennem volt... és ez elkezdett gyúródni és kijött a saját hangom, saját stílusom. Van egy absztrakt felületem, ezt általában spaklival csinálom, vagy fröcskölöm, aztán nézem, hogy mi az, amit belelátok, és abból mit tudok meg is csinálni. Mert a fejemben nagyon sok minden van, amit meg szeretnék csinálni, de ahhoz kell a gyakorlás, hogy meg is tudjam azt csinálni. Eltelt majdnem 20 év, és ez a mostani kiállítás mutatja, hogy hol tartok most. Mi az, ami sikerült, mi az ami nem, és hogy hogyan indulj el egy következő lépcsőfokra.

„Nem akarok becsontosodni”

És arra jöttem rá, hogy ezek csak tanulmányok ahhoz képest, amit szeretnék csinálni. Most kell majd jöjjenek azok a többalakos kompozíciók, akár egy történetet megfogalmazni, vagy másik nagy tervem, roma költők verseihez készíteni festményeket, nem illusztrálni, és meghívni a kortársakat egy közös kiállításra. Ez az egyik nagy tervem. A másik akár szakrális témák, monumentális történetek. Ahhoz most megint elkezdtem rajzolni és elkezdtem akvarellezni, ez old és frissít, amire most szükségem van. Újra kell gondolni az egész festészetemet. Mert úgy gondolom, megvan már az én saját stílusom, de nem akarok becsontosodni. Mert lassan ezeket már rutinból festem és ha arra gondolnék, hogy ebből mennyi pénzem lehetne, mert ma hármat is megfestenék, akkor oda lenne a teázás Ghandival.

„Kivételes helyzetben vagyok”

Közben meg néha azt gondolom, hogy Don Quijote-harc ez az egész. Én kivételes helyzetben vagyok, itt a megyében egyedüli olyan festő, aki akár lehet politikai festő is. Egyszerűen kikerülhetetlen az, hogy ott vagyok egy kiállításmegnyitón, ott ne beszéljenek arról direktbe, vagy nem direktbe, hogy itt egy cigányemberről van szó, cigány alkotóról. És akkor előjönnek pro és kontra a pozitív és a negatív gondolatok.

Attól többre tartom a művészetem, hogy politikai nagykövete legyek a cigányságnak, de nyilván nem is tudom kikerülni. Fel is vállalom, de ettől sokkal több vagyok. Én a Péli-iskolát az egyetemes képzőművészetbe helyezem, nemcsak a magyar festészetbe. Én úgy gondolom, hogy Péli és Szentandrássy olyan festőóriások, akiket Leonardoval, Michelangeloval lehet egyszerre említeni. Elsősorban földlakó vagyok, másodsorban cigány. Nekem ez nem ügy, nem kérdés, de úgy gondolom, kötelességem is ezt felvállalni, ha szó esik róla. Nekem nincs bajom ezzel, a világnak van baja. Szenti mondta egyik kiállításán, hogy „nem baj, ha valaki nem cigány, az is a testvérünk”. Érted? Egy magyarnak ez eszébe se jut. Hát bennünk nem lehet ekkora tartás? Hát ezért kell leülni Ghandival teázni.

„Egyre távolabb van az ember önmagától”

Kihalófélben van az az embertípus, aki elkezd teázni úgy, hogy leül, elmereng egy képen és elkezd utazni befelé. A képzőművészet erről szól. Leülsz, van egy kapcsolatod a műalkotással, ami egy utazás, egy spirituális belső út. Ilyenfajta esemény egyre kevesebb az ember életében. Lefotózom, felteszem a fészbúkra. Nem is arról szól, hogy találkozzak magammal, hanem hogy kifelé mutassam. Egyre távolabb van az ember önmagától.

Azt gondolom, az az igazi művészet, hogy ha valamire ránézek, például megnézek egy jó filmet, akkor az utána engem helyrerak, visszatesz egy olyan stabil pontba, ahonnan újra elindulhatok. A jó kép is ilyen: ránézek és helyrerak, megtisztulok tőle.

A föld az azért van, hogy tanuljunk rajta, és ehhez minden eszköz adott, hogy kicsiszolódjunk. Gépészmérnöknek lenni, festőnek lenni, romának lenni – ezek lehetőségek, sorsok. A roma sors nagyon jó tanulási lehetőség. Itt a földön ahhoz, hogy megtapasztald, hogy milyen kirekesztettnek lenni Közép-Európában, ahhoz cigánynak kell lenned. Ezeket kezdem felismerni. És ha meglátok egy szerencsétlen ember, akkor jön, hogy segítsek rajta és teszek is érte.

„Nekem az a dolgom, hogy fessek”

Közben én meg megyek a szakralitás felé, mert ezekben benne vannak azok az evidenciák, amik helyreteszik az embert. A tanítások: Jézus, Buddha, Konfuciusz, Szókratész. Hol vannak ilyen emberek ma már. Nem látjuk őket. Ez a baj. És szomorú, hogy beletörődnek az emberek a sorsunkba, hogy rabszolgáskodnak, tizenkétóráznak – persze minden tisztelet az övék –, és már föl se merik tenni a kérdést, hogy miért? Ezen kellene változtatni. Én nem vagyok tizenkét órát bent egy gyárban, mert úgy gondolom, nekem az a dolgom, hogy fessek és így közvetítsem a gondolataim az emberek felé. Valami szépet és igazat akarok szolgálni s mutatni, s majd meglátjuk, hogy érdemes volt-e vagy nem. Én most hiszem, hogy érdemes.

Azt lehet most észrevenni, hogy az embernek ha van jó kocsija és van jó háza, akkor megelégszenek vele, ha tudják fizetni mindkettőnek a hitelét, akkor ettől teljesek. Nyilván ez se lebecsülendő, de el lehet gondolkodni hogy mi marad? Mi az, amivel hozzájárultál, hogy továbbmenjen a világ, hogy nyom maradjon? Hát ez az, amire engem a Szenti tanított és apám is.

„Ez volt a legnagyobb elismerés”

A legnagyobb elismerést apámtól kaptam, itt van ez a kép a falon, egy konyhaszekrény ajtóra van festve, rajta egy kopasz kisfiú, néz ránk. Apám meglátta, elkezdett zokogni. A kép címe: A kredencajtó meséje. Amikor ránézett, az ő gyerekkora jutott eszébe. Félárván nőtt föl és kicsi gyerekkorától keményen kellett dolgoznia. És szerintem meglátta önmagát abban a kisfiúban. Át tudtam adni azt az érzést, ami ezt felidézte benne. Ez volt a legnagyobb elismerés, amit valaha kaptam. A társadalomtól kapott elismerések: 1999-ben Kiskőrös Város Kultúrájáért Díjat kaptam, 2006-ban az Országos Cigány Önkormányzat Képzőművészetért Díjat, 2013-ban pedig bevettek a Magyar Alkotóművészek Szövetségébe, mely hatalmas szakmai elismerés. De olyan a viszonyom ezekhez a kitüntetésekhez, hogy különösebben nem érdekel, mert az sokkal fontosabb nekem, hogy olyan dolgot hozzak létre, ami segít az emberiség túlélésében.

„Egy emberi élet kevés megvalósítani mindazt, amit szeretnék”

24 évesen is még nagyon gátlásos ember voltam, még most is van bennem valami ebből, csak nagyon határozottnak mutatkozok. Már ekkor rájöttem arra, hogy a világ nem is olyan, amilyennek látszik. Tele hazugsággal, nem is tartják be azokat a szabályokat, amiket mondanak, sokkal kevesebb némely ember, mint amilyennek mutatja magát, fele sem igaz, amit mondanak, s ez nagyon szomorú. Ja, mondom, ez így működik? És ezáltal én sokkal többet is vártam el magamtól. S akkor rájöttem, hogy egy emberi élet kevés ahhoz, hogy én megvalósítsam mindazt, amit szeretnék. Egy Ghandi-film után nyilván nincs más dolgod, választásod, mint a világot megváltani. Én a mai napig meg akarom váltani a világot, csak lehet, hogy kevés lesz az életem erre...

A kiállítás december végéig látható Kalocsán a Városi Galériában. November 25-én, pénteken este 6-tól 8-ig a művész tárlatvezetésre várja az érdeklődőket a kiállításon.
Kísérő programként Takácsné László Ágnes művészettörténész előadását hallhatják A professzionális roma képzőművészet kialakulásáról.
December 9-én pedig szintén itt a képek között tartják Kovács József Hontalan költő író-olvasó találkozóját.
A költővel beszélget Kunhegyesi Ferenc.