Az ERASMUS Program (mozaikszó: European Community Action Sceme for the Mobility of University Students = ERASMUS – egyben egy 15-16. században élt németalföldi humanista tudós neve is; felsőoktatási hallgatók külföldi három, illetve hat hónapos tanulmányútját támogatja – szerző)  ösztöndíjasaként három hónapot töltött Kalocsán Bélfenyéri Tamás, a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem hallgatója. Az Érseki Levéltárban végzett tanulmányokat a disszertációja elkészítéséhez. Hol élnek a családjával, milyennek látta városunkat fiatal vendégünk – erről beszélgettünk a hazautazása előtt pár nappal.

– Egy kulturális rendezvényen találkoztunk először, ott tudtam meg, hogy Romániából ékeztél hozzánk ösztöndíjasként. Akkor említetted, hogy Kolozsváron jársz egyetemre, ott is éltek?

– Nem, Fugyivásár-helyen lakunk a szüleimmel, közel a magyar határhoz. Kolozsváron lakom kollégiumban a tanulmányi idő alatt. Egy négy évvel fiatalabb húgom van, ő idén fejezi be a szakközépiskolát Nagyváradon.

– Milyen szakon tanulsz az egyetemen?

– A római katolikus teológia kar, illetve a történelem kar magyar nyelvű mesterképzését végzem, másodéves vagyok, vagyis idén fejezem be a tanulmányaimat.

– Hogy kerültél éppen Kalocsára?

– A történelem kar dékán-helyettes asszonya, Rüsz Fogarasi Enikő vetette fel a javaslatot, hogyha nem a tanári pálya érdekel, az egyházi levéltárosságot kellene megpróbálnom. A kolozsvári és a nagyváradi intézmények kerültek szóba, mint lehetséges munkahelyek. Én úgy éreztem, hogy a mai világban, ahol a munkanélküliség fenyeget és a tanársors nem valami kegyes, élnem kell ezzel a lehetőséggel. Egyik teológia tanárom küldött el erdélyi levéltáros ismerőséhez, aki kapcsolatban áll több hasonló egyházi intézménnyel. Ő három helyet jelölt meg, mint nagyon jó gyakorlati helyszínt, és az első helyen a kalocsait ajánlotta. Interneten levelezésbe kezdtem dr. Lakatos Andor levéltárvezetővel, aki rögtön vállalta, hogy fogad engem szakmai gyakorlatra. Az ERASMUS Program nagyon nagy segítség, biztosítja az itteni megélhetésem költségeit.

– Milyennek találtad a városunkat és az itt lakókat?

– A kalocsaiakat kedves, vendégszerető embereknek ismertem meg. Befogadtak, és rengeteg érdekes programon vehettem részt a három hónap alatt. A levéltár vezetője mindenben segített, a húsvéti ünnepet velük, a családja körében tölthettem, ami nagyon jól esett, hiszen hazautazni nem volt módom. Bekapcsolódtam a Belvárosi Katolikus Plébánia ifjúsági csoportjába, ahol barátokat szereztem, és még a nemrégen előadott passiójátékban is szerepeltem. Minden múzeumot meglátogattam, színházban, moziban, kiállításon is voltam, még a Balkánba is elmentem, hogy megnézzem, hogyan szórakoznak itt a fiatalok, sőt, meccsekre is jártam. Életemben először úszóleckékkel is próbálkoztam, és a szaunát is kipróbáltam. A fűszerpaprikáról is igyekeztem minél többet megtudni, Kalocsán és Bátyán is voltam a paprikamúzeumban.

– A levéltárban milyen kutatásokkal, feladatokkal foglalkoztál?

– Rengeteg ismeretre tehettem szert Lakatos Andor úr és munkatársai jóvoltából. Nemcsak Kalocsán, de több vidéki plébánián is beletekinthettem az adatbázisokba, a feldolgozás gyakorlatába. A Kalocsai Érseki Levéltár nagyon gazdag anyaggal rendelkezik, hiszen már 1826 óta gyűjtik az anyakönyvi adatokat. Foglalkozhattam a családfa-kutatással, kipróbálhattam a mikrofilmolvasót, megismerkedtem a beérkező szakkönyvek nyilvántartásba vételével, közreműködtem az iratfeldolgozáshoz szükséges segédletek elkészítésében, bővítettem latin nyelvű ismereteimet, és mindenben részt vettem, amit a levéltárban ez idő alatt végeztek. A levéltár vezetője rengeteg szakkönyvet bocsátott rendelkezésemre a disszertációm megírásához. Szakmailag rendkívül fontos és eredményes volt ez a három hónap!

– Indult nemrégiben egy népművészeti szakkör, hallottam, hogy oda is jártál.

– Igen, mindig figyeltem a plakátokat, hová érdemes elmenni, és amikor ezt megláttam, úgy gondoltam, hogy ha már Kalocsán, a magyar népművészet egyik főváro-sában vagyok, ezt is ki kell próbálnom!

– Porcelánfestéssel próbálkoztál?

– Nem, az alapoknál kezdtük: papírra, ceruzával másoltunk fel különböző motívumokat, utána ezeket gyakoroltuk, majd önálló kompozíciót alkottunk belőlük. A legvégén elkezdtük ezeket kiszínezni temperafestékkel. Ezt sajnos nem sikerült befejeznem, de elviszem magammal, és otthon készre festem. Szép emlék lesz Kalocsáról. Nagyon tetszik a kalocsai népművészet forma- és színvilága! Megnéztem néptánc előadásokat, a művészeti iskola fúvóshangversenyét, a könyvtári programokon találkoztam a népi hagyományok őrzőivel és a népi játékokkal is.

– Nem vesztegetted az időd. Sok helybeli fiatal a felét sem próbálta ki annak, amit te három hónap alatt felfedeztél. Köszönöm a kalocsaiak nevében. Mondd, és hogy ízlettek az itteni ételek?

– Nagyon finomak, kicsit hasonlítanak az otthoni ételekhez, de mi Erdélyben nem használunk ennyi piros paprikát. A magyar ételek csípősek, ezt én is szeretem.

– Hogyan tudod majd megosztani az otthoniakkal ezt a sok élményt?

– Nem terveztem nagy beszámoló tartását, és nincs is fényképezőgépem, vagy olyan telefonom, amivel képeket készíthettem volna. De sokat jegyzeteltem, és fotókat majd az internetről keresek hozzá, ha meg akarom mutatni a családomnak és a társaimnak, hol jártam. Működik nálunk az egyetemen egy Középkor-kör, ahol épp a közelmúltban volt egy előadás Asztrik érsekről. A vele kapcsolatos szenzációs régészeti felfedezésről biztosan be fogok számolni!

– Sikerült olyan barátságokat kötnöd, amelyeknek folytatása is lesz, ha hazamész?

– A Facebook segítségével biztosan fogom a kapcsolatot tartani a kollégiumban megismert diákok közül néhánnyal, és a katolikus ifjúsági csoport tagjaival is. Hogy személyesen fogunk-e találkozni még, azt sajnos nem tudom. Nagyon jó volt itt lenni, úgy érzem, sikerült elég jól megismernem a várost.

– Mivel leped meg az otthoniakat?

– A nagymamámnak fűszerpaprika őrleményt viszek. Voltam a Porcelán Manufaktúrában, ott készíttettem édesanyámnak egy fali tányért kalocsai virágokkal és egy verssel. A húgomnak egy szép kalocsai hímzett inget sikerült szereznem. Remélem, tetszik majd nekik.

Nagyon érdekes volt egy kívülállótól hallani, milyen kincsekkel rendelkezünk, az ember nem is gondolná, hogy ennyi érték van Kalocsán felhalmozva, míg rá nem nyitja szemét egy vendég, aki ilyen lelkes felfedező is egyben. Kívánom Bélfenyéri Tamásnak, maradjon mindig ilyen nyitott az újra, a szépre, az emberi kapcsolatokra, és bízom abban, hogy tud még találkozni valamikor új kalocsai ismerőseivel, barátaival.