Igen, bátyai volt ő is, a bátyai iskola egykori tanulója, de ő többre vitte, mint sok iskolatársa. Azok közé a bátyai szellemi notabilitások közé tartozik, akik joggal tarthatnak számot arra, hogy büszkék legyenek rá a bátyaiak. Én is büszke vagyok rájuk, mint volt tanítványaimra, mert azt hiszem, sikerükben az én munkám is benne van. Még ma is gyerekként jelennek meg emlékezetemben, a bábolnai biológus Szurop Pityu, a szegedi paprikakutató Nagyi Pista, a szintén „pap-rikás” kalocsai Kapitány Jóska, de még a táncdalénekes Harangozó Tercsi is.

A címben írott régészt Miklosity-Szőke Mihálynak hívták, s már maga ez a személynév is árulkodik kétnyelvű szülőfalujáról. Őse valószínűleg Kunszentmiklósról került Bátyára még a XVIII. században, amiről a magyarul alig tudó egykori helyi plébános anyakönyvi bejegyzése tanúskodik, aki a latin formulaszövegbe Semiclosi-nak (Szentmiklósi) írta be nevét. Személyneve tehát nem keresztnévi, hanem helynévi eredetű. Ha a név keresztnévi eredetű lett volna, a délszláv plébános bizonyára Nikolicsnak vagy Nikole-vicsnak jegyezte volna be. Aztán a dekoratív háromtagú név második, családnév jellegű tagja, a Szőke nyilván ragadványnévi eredetű, azért született, hogy megkülönböztesse ezt a családot a sok más Miklosity famíliától. S maga a szőke melléknév is a hajszínre vonatkozott, s ez figyelemre méltó a sötét tónusú (barna, fekete) populációban.

Misit én már nem tanítottam, feleségem volt az osztályfőnöke. Nem volt különösebben szorgalmas, de nagy olvasottsággal rendelkezett. Talán „hallás után” tanult, tankönyvet nemigen vehetett a kezébe, s a reprodukálást hallatlan memóriája segítette. Mikor az osztály az 1970-es években egy szegedi kirándulásra készült, főiskolai és egyetemi városomba, én is segítettem feleségemnek a tanulók előzetes tájékozottságának megszervezésében. Ebből a célból Dugonics Andrástól, Kálmány Lajosig, Tömörkénytől Móráig, Juhász Gyulától József Attiláig, Juhász Antaltól és Bálint Sándortól Péter Lászlóig minden Szegeddel kapcsolatban álló személyiség írását ajánlott olvasmányként tártuk a tanulók elé. Amikor aztán a Tisza-parti metropoliszban egy rendkívül művelt idegenvezető hölgyet kaptunk, nem győzött csodálkozni, hogy mennyi előzetes ismerettel rendelkeznek ezek a nyolcadikos tanulók a városról. Nem neki kellett idéznie az egyetem előtt álló szobor tövében József Attila versét: lehettem volna oktató… de Szegeden eltanácsolt az egyetem fura ura. Az alsóvárosi templomban is éppen Szőke Misi szavalta el a Fekete Máriát. Ősi templom árnyas szögletében… Magyarok Nagyasszonya. Misi kifogyhatatlan volt szegedi ismeretekből. Az idegenvezető minden magyarázatát kiegészítette olvasmányai alapján. Hát még ilyen tájékozott és érdeklődő iskolás csoportot nem vezettem – summázta véleményét a hölgy a városi idegenforgalmi körséta végén.

Misi szorgalmas olvasója volt az általam 53 évig vezetett bátyai községi könyvtárnak. Nagy előszeretettel olvasta a történelmi ismeretterjesztő műveket. Apja burkoló kőműves, s a falu „nagy politikusa” volt, aki a rendszerváltást kitörő örömmel üdvözölte. Anyja varrónőként dolgozott otthonukban, így nem meglepő, hogy gyermekük az általános iskola elvégzése után ipari tanuló lett Kalocsán. Nem tudom, milyen szakmát sajátított el, de azt tudom, hogy már elsőéves korában közölte velem a könyvtárban, hogy ő érettségizni akar, középiskolát szeretne végezni. Az én tanácsomra – úgy emlékszem – a bajai közgazdasági szakiskolát ajánlottam neki, mivel ott levelezőként is tanulhatott. Sikeres érettségije után aztán előállt eddig titkolt tervével: régész szeretnék lenni, tanár úr – mondta szégyenlősen. Jelentkezett is az ELTE régész szakára, ahol a felvételi vizsgán kiderült, hogy szakiskolai érettségijével ő nem versenyezhet a gimnáziumból érkező jelöltekkel. Nagy ívben „eltanácsolták”. A kudarc nem vette el kedvét. Tanácsomra Kalocsán tanárt keresett, s munka mellett megtanult latinul. Vizsgát is tett belőle. Ezek után talán még kétszer is próbálkozott a az egyetemre való bejutással, míg végül felvételt nyert egyiptológia szakra. Talán a felvételiztető bizottság is felfigyelt erre az elszánt, céltudatos fiatalemberre. Mondanom sem kell, addigra már minden megszerezhető egyiptológiai szakirodalmat végigolvasott. Attól kezdve ritkán találkoztunk, érdeklődött helytörténeti kutatásaimról, ajánlottam neki Bátya régészeti kataszterének elkészítését, a középkori orosz és varég testőrök faluinak feltárását – bár tudtam, ez nem az ő területe –, magáról nem sokat beszélt. Ám, nem akármilyen egyetemi hallgató volt, hanem olyan, akinek szenvedélye a tudomány, így a diploma megszerzése után „benn maradt” a tanszéken, tanársegéd lett.

Dr. Miklosity-Szőke Mihály a Magyar Régészeti Szövetség tagja volt. Részt vett több külföldi és belföldi feltáráson. Dolgozott a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatnál, a MNM Örökségvédelmi Központjában és a MTA Könyvtárában. Szakképesítése mellett szerteágazó érdeklődési körének középpontjában a római kori kerámiák álltak. Doktori disszertációját is ebből írta. Több tudományos dolgozat őrzi munkásságát. Ásatásvezetőként végzett munkái közül nevezetes a biatorbágyi kincslelet és a ságvári erőd feltárása. Még diákként, majd doktoran-duszként több alkalommal dolgozott a komáromi Klapka György Múzeumban és a Brigetio nevű romai kori lelőhelyen, valamint a múzeum főépületének 1996. évi megnyitásakor az akkori kiállítás rendezésén. Az egyik múzeumi raktár a mai napig „a Misi szobája”-ként ismert a múzeum dolgozóinak körében.

Dr. Miklosity-Szőke Mihály régész a közelmúltban baleset következtében, negyvenöt éves korában elhunyt. Igazi bátyai volt, bosszantotta, hogy szülőfalujának egyik műemlékét, a Szent János szobrot jószándékkal, de szakszerűtlenül restaurálták, szerette volna stílushűen felújítani. Ezt és számtalan egyéb tervét már nem tudta megvalósítani. Sokfelé járt az országban és a világban, de végső nyughelyül ősei földjén, a bátyai temetőben helyezték örök nyugalomra 2016. július 15-én.

Én is az ősi római formulával búcsúzom tőle, mint kollégái: Sit Tibi Terra Levis! (A föld legyen számodra könnyű!)