Szarajevó, 1914. június 28-án. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadgyakorlatot tart a korábban az Oszmán Birodalom felbomlása miatt „szabad prédává” vált és a Monarchia területéhez csatolt bosnyák fővárosban. A trónörökös, Ferenc Ferdinánd és felesége vonaton érkezett „a gyakorlat megtekintésére”, nyitott autóban utaznak keresztül a városon. Egyszer csak lövések dördülnek, a pár halálos sérüléseket szenved. Napra pontosan egy hónappal később a Monarchia hadat üzen Szerbiának. Két héttel azután szinte minden európai állam hadban áll, aki nem, az még vár a kedvező pillanatra.

Az utca embereinek többsége lelkes, boldog. Minden oldalon csodát várnak, gyors győzelmet, gazdasági fellendülést, jólétet.

Ki miért?

Nem lehet egységes választ adni. Ki revansot akar venni korábbi kudarcokért, mások a nyomorból szeretnének kikecmeregni (Magyarországon például gazdasági válság tombol a század elején), van, aki azt gondolja, népének joga van nagyobb szerepet játszani a világtörténelemben. Egy biztos: a propaganda („tömegtájékoztatás”) mindenhol alaposan előkészíti a terepet más országok, népek kirablásához. Nincs kivétel, minden országban ez a cél.

Nálunk a háború előestéjén megvalósul a „nemzeti összefogás” eszméje: a kormánypárti és az ellenzéki sajtó is bőszen mossa az agyakat, ülteti a romlás virágait az emberek lelkébe. A jelszó: „Mire le-hullanak a levelek, hazatérnek a katonák” (a szállóige Vilmos német császáré, de az összes hadviselő fél ezt gondolta).

Előzmények, az imperializmus eszméje

Igen hosszasan lehetne foglalkozni a világháborúhoz vezető úttal, bőséges irodalom áll rendelkezésre a témáról, ám megkísérelem rövidre fogni, talán sikerül megtalálni a lényeget, és inkább Magyarország, a Monarchia pusztulásával összefüggésben szólni. Az 1800-as években – nem kis mértékben a háborúk miatt – nagymértékű gazdasági fejlődésen ment keresztül a világ. Ebben országunk is jelentős szerepet játszott, persze csak az uralkodó körök akarata által meghatározott pályán. A Monarchiában Csehországnak és Ausztriának jutott vezető szerep az iparban, a cseh tüzérségi fegyverek például a világ élvonalában voltak, viszont a malomiparban Magyarország egy ideig világelső lehetett, és sok világszínvonalú találmány, vállalkozás született nálunk (Ganz gyárak, vasútvillamosítás). A világban évezredek óta jellemző emberi, állati erővel végzett munkát egyre inkább felváltotta a gépek világa és a tömegtermelés. Áruk bősége jelent meg, amiket el akart adni az a szűk réteg, amely a gyártást a kezében tartotta. Azonban a piacok már évszázadok óta kialakultak, és azokat nem a gyorsan fejlődő országok birtokolták. Bár a széles embertömegeknek a fejlődésből nem sok hasznuk volt, mégis, ők is ki akarták venni a részüket.

Imperializmus. Ez a latin szó birodalom kiépítését jelenti, az utóbbi 100 évben nem elsősorban területek elfoglalásával, inkább a gazdasági hatalom megszerzésével, azaz valamilyen módon mások munkájának hasznát lefölözve. Ez a törekvés igazából ősidők óta jelen van a világban, csak a formája változik. A múlt század elején gyengülő, elmúló birodalmak helyére újak igyekeztek betörni, váltakozó sikerrel. A régiek közül leggyengébb az oszmán állam („Európa beteg emberének” nevezik ekkoriban), el is vesztette területe, fennhatósága jelentős részét, de Franciaország is vesztett ragyogásából, a vezető európai szerepből, a feltörekvő Németország, Ausztria–Magyarország, Oroszország javára. Épp, mint az állatok az itatóvályúnál, az erősebb félrelöki a gyengébbet. Azonban az erőviszonyok változnak, és nem is mindig sikerül jól felismerni, ki az erősebb. A két Balkán-háború (nem mellesleg, a német államok, Poroszország és Ausztria közt háborúval eldöntött vezető szerep) után az úgynevezett központi hatalmak úgy gondolták, ők az erősebbek.

Jellemző, hogy ezek a katonai szövetségek gyakran változtak, egyik-másik résztvevő az egyik oldalról könnyen átállt a másikra, majd vissza (!), ahogy pillanatnyi érdeke, vagy a változó politikai vezetése diktálta. Oroszország például hol a Monarchia mellett, hol ellene volt. Titkos megállapodásokat kötöttek a nyilvánosak mellett, melyekben az egyik szövetséges háta mögött – és kárára – a másikkal, netán egy ellenséggel szövetkeztek – a cél minden eszközt szentesített. Igazából senki sem számított megbízható „barátnak”. A század elejére meghatározó lett mégis két szövetség, a központi hatalmak Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia vezetésével, szemben pedig az antant, vagyis az angol–francia (orosz) szövetségesek (sokat mond a név jelentése: szívélyes egyezség)

A 19. század utolsó harmadában létrejött egységes Németország folyamatosan edzette haderejét, ennek köszönhetően az 1910-es évekre jelentős katonai fölényben állt minden más ország felett. Mindehhez alapot biztosított a századvégi ipari forradalom, amely során a német ipar a legerősebbé vált Európában. És terjeszkedni akart, ahogy mások is. A Monarchia is. Megoldást mindenki kizárólag a háborúban látott, ez eldöntött kérdés volt, csak a mikor és hogyan, na meg kivel és ki ellen volt kérdéses. Természetes volt, hogy a gyengébbek ellen, Ausztria–Magyarország számára a legkézenfekvőbb cél a szomszédos Balkán volt, ahol a török uralom után épp csak megszületett nemzetállamok könnyű ellenségnek tűntek, Szerbia pedig amúgy is komoly konkurenciát jelentett – na nem az osztrák, hanem a magyar gazdaságnak. Ez alapvetően meghatározta a magyar kontra osztrák állásfoglalást a háború kezdése és célja tekintetében. A szarajevói merénylet tulajdonképpen pontot tett a két fél monarchiabeli politikai kötélhúzására.

(Folytatjuk!)

Képek forrása: FORTEPAN.hu