Kalocsától 6 kilométerre van egy kis település: Halomszállás, amelynek kb. 450 fő lakosa volt, amikor legtöbben lakták (’50-es, ’60-as évek), ma kb. 100 fő. A falu szülötte, Vargacz Endre álmodott egy nagyot, hogy az elszármazottaknak, utódaiknak – akik anno idejártak iskolába, templomba, boltba, kocsmába – és a jelenleg itt élő halomiaknak, „högyieknek”, kiskecskemégyieknek, mácsaiaknak megszervez egy találkozót. Két éve fogalmazódott meg a gondolat, amely hosszú, bonyolult szervezőmunkát igényelt. Lelkes, jószándékú segítők sorakoztak fel mellette, mögötte, akik az elszármazottak felkutatásában tevékenyen részt vettek. A legnagyobb gondot a helyszín kiválasztása jelentette, hiszen csakis Halom jöhetett szóba, ehhez mindenki ragaszkodott. Sajnálatosan nálunk már nincs működő közösségi tér, amely valamikor a „Buki” kocsma volt. Ennek udvarában régen hatalmas bálok, búcsúk voltak. Ezekre emlékezve döntöttünk úgy, hogy méltó helyszín a kocsmaudvar lenne. Köszönet érte! Köszönet illeti a homokmégyi polgármester asszonyt, Tapolcsányiné Varga Krisztinát, aki nagyon segítőkészen állt hozzá ügyünkhöz. Önkormányzati segítséggel állítottak egy 270 személyes sátrat, asztalokkal, padokkal.

A rendezvényt 2014. szeptember 13-án, a halomi búcsú szombatján tartottuk meg. A dátum jelképes volt, emlékezve a régi nagy búcsúkra, szeretteinkre, akik már nem lehetnek itt és azokra is, akik valamely ok miatt nem tudtak eljönni.

16 órakor az iskolaudvarban szabadtéri szentmise volt, amelyet falunk szülötte, Cselik László plébános tartott. Utána „megszálltuk” a Buki udvart és megtelt a 270 személyes sátor.

Én a könnyeimen keresztül nem láttam mást, csak egy sátornyi ölelkező, könnyező embert. Hiszen volt, akivel évtizedek óta nem találkoztunk. Szívszorító, de egyben felemelő érzés volt! Mindenkiből áradt a szeretet, a hála, hogy ezt megérhettük. És mindezt az imádott szülőfalunkban, amelynek létéért egyre többször aggódunk. S most bebizonyítottuk, hogy ahol ennyi, a szülőfaluját szerető ember össze tud jönni, az ország legtávolabbi részéről is, annak a falunak nem csak múltja van, jövője is kell, hogy legyen.

Romsics Imre helytörténeti előadása után következett a finom vacsora (birkapörkölt, flekken és sütemény hegyek, köszönet a szakácsoknak!), majd hajnalig tartó mulatság, amelyhez a zenét Csorba István szolgáltatta. Neki is köszönjük!

Halominak lenni mindig jó, de szeptember 13-án ez az érzés – mindannyiunk nevében mondhatom –, fokozottan volt jelen ama sátorban. Hálás köszönet a szervezőknek a felejthetetlen napért, a résztvevőknek, hogy jelenlétükkel megtisztelték a rendezvényt. A távolmaradók sajnálhatják, hogy megfosztották magukat az élménytől. És végül, de nem utolsó sorban hálás köszönet Karcsák László homokmégyi fuvarozónak, aki az én személyi szállításomat biztosította.