Tizenötödik nyár, amikor augusztus elején Ordason megjelennek az alkotótáborozók, mappákat, vásznakat, festőszerszámokat cipelnek, kiülnek a Duna partra, vagy egy utcaszegletbe, és rajzolnak, festenek. Sokszor már hetekkel előtte kérdezik a szervezőktől: jön az a magas szakállas férfi, aki mindig szalmakalapban üldögél a rajztáblájával a templom környékén? Vagy a Kati néni idén is itt lesz? Hány éves is, ugye már nyolcvanon túl van? Már kilencvenen is...

Már a falu nyaraihoz tartoznak.

Tizenkilenc alkotó ember vett részt idén a másfél évtizedes táborban: Cserenkó Gábor, Csókás Kinga, Győri Andrea, Hárs Katalin, Kiss Ernő, Kiss István, Köhler Péter, Krisztián Nóra, Lő-rincz Gergely, Mester Krisztián, Mindszentiné Kun Mandula, Olejnyik Ágnes, Ranga Tibor, Rendes Béláné, Szabó Klára, Szörényi Tamás, Viczay Lajos, Vlcskó János és Zsigmond Enikő.

A mustra idén is a falunapon volt, akkor nyílt a tábor anyagából a kiállítás a faluházban.

Idén először egészült ki a csapat egy íróemberrel, Cserenkó Gáborral, aki amellett, hogy írta a saját új novelláját, krónikása is volt a tábornak, nap mint nap írt jegyzetet a világhálóra, és bizony jó volt olvasni, hogy látja a falut, a tábort, az embereket egy olyan ember, aki először tölt el több napot egyhuzamban Ordason.

A girbegurba utcák, a csendes házak, a takaros porták, az udvaron futkorászó vidám kutyák, a muskátlis ablakok, a zöld zsalugáterek, a református templom nehéz kapuja, a templom otthont adó illata, a körülvevő szelíd fényesség, a szószék, a zsoltároskönyv, a templom tornya, aminek szépsége messziről látszik, de szűkössége folytán csak kevesek tudnak oda felmenni, a folyó közelsége, a lelkipásztor irodájának tapintható hűvössége, aztán az ártér lombos fái, az uszadékfák alakjai, a Duna nyugalmas csillogása, a szelíden hömpölygő víz illata, a csend, a mindent beterítő nyugalom, aztán a Petőfi utca elején lévő színes játszótér, a Könyvtár, a Faluház, a Községháza, Farkas Tibi trombitás kisfiúja, aztán az Italbolt, az árnyékot adó udvara, a hűsítő sör… Ordas szép – írta Gábor.

Aztán a táborról is írt, az alkotás folyamatáról: „Megjelennek a színek, összeállnak a formák, a papírlapon elkezdődik a varázslat. Minden alkotóember egyedi, ahogy minden ember is más, nincs két ugyanolyan egyforma. Csak ilyen, meg olyan. Mindenki a saját stílusát mutatja, alkothat bármit, óhatatlanul önmagát teszi bele. Egy vízparti nyugalomba a saját nyugalom-igényét, egy női portréba a rajongását, egy nonfiguratív képbe mondjuk az alázatosságát, vagy mindent együtt. A humorát, a fájdalmát, az életét. A mindenét. Átélt és nem átélt dolgait. A vágyait, közös vágyainkat, a mondanivalóját. Minden kép mond valamit, minden alkotásnak van mondanivalója. A képek valamiért elkészülnek, előjönnek az emlékezetből, felszínre törnek a tudatból és ráesnek a papírlapra. Alakulgatnak, formálódnak, összeállnak. Mennyi minden kell ahhoz, míg létrejön egy alkotás. Mindenki mást igényel: van, aki műtermet, van olyan, aki folyópartot, van olyan, aki közben Szokol rádiót hallgat, akad olyan, akit meg a csend inspirál. Van, aki többekkel együtt szeret dolgozni, van olyan, aki a magányt igényli – festette le szavakkal Gábor az alkotókat.

Ötvenöt kép került a falakra, egy panorámafotó, egy néhány kidobott holmiból, csontból, ásványból, tollból készült kisplasztika, néhány igazi kuriózum, Duna parton szedett uszadékból, csontból, kagylóból és kőből madár, hal, hajó.

A kiállítást megnézve, sok alkotás előtt szemlélődve, bekövetkezik a csoda, amely csak az ember adománya: az alkotó ember lelkének sugárzása utat talál a szemlélődő lelkéhez. Ez az összekapcsolódás adja meg az igazi értelmét annak a munkának, amit idén az alkotótábor résztvevői ezalatt az egy hét alatt végeztek, s mint a vendégkönyv bejegyzéseiből kitűnik, sok ilyen összekapcsolódás történt lélek és lélek között ezen a kiállításon.