Kalocsának már van két hungarikuma, de a harmadik ilyen cím megszerzéséig még évek munkája van hátra. A paprika és a népművészet már felkerült a listára, most az édes „paprikás kácsin” a sor. Ezen viszont nem csak a helyi értéktárnak kell dolgoznia, véli annak vezetője.

– Azt szoktam mondani, hogy két és fél hungarikumunk van, mert a paprikás kácsit legutóbb visszautasította a Hungarikum Bizottság, azzal, hogy még nem annyira ismert. Igazi kuriózum, nem csak Magyarországon, hanem a teljes európai kulináris kínálatban – érvelt a paprikás, mégis édes desszert mellett Romsics Imre. A Viski Károly Múzeum igazgatója, mint a Kalocsai Települési Értéktár elnöke szeretné, ha egyszer felkerülne a sütemény a magyar különlegességek listájára. – Ilyen nincs még egy a világon, ezért mindenféle fórumra visszük magunkkal – mondta, hangsúlyozva, hogy így próbálják felfuttatni a kalocsai sajátosság hírét, hátha gyorsabban utat talál a bírálókhoz.

A Városi Galériában most is látható fotókiállításon, amelyet Romsics nyitott meg, sorakoznak a helyi kuriózumok. A tárlatot az első lépésnek tekinti a múzeumigazgató, amit egy helyi jellegzetességnek meg kell tennie a hungarikummá válás útján. Őt igazolja, hogy a magyar értékeket tartalmazó országos listára a kalocsai paprikát és a népművészetet (ezen belül, a pingálást, hímzést, írást) hasonló népszerűsítés után sikerült feljegyeztetni, még 2014-ben. A kalocsaiak által javasolt helyi értékek között már akkor is ott volt a kácsi, csak a fenti okokból nem vették fel a hungarikumok közé – egyelőre.

– Most ez a feladatunk, de nem csak nekünk, hanem a kalocsaiaknak is: amerre járunk a világban, reklámozzuk az édes paprikás kácsit! Ha eltelik 2-3 év, újra felterjesztjük a Hungarikum Bizottság elé – ígérte.

Régiónk jellegzetes süteményét a gasztroblogokon eleve „kalocsai” jelzővel látják el, mivel valóban csak ebben az országrészben számít hagyományosnak. A város környékén lévő szállások étkezéseinek teljesen szokványos eleme, mind a mai napig. A Viski Károly Múzeum igazgatójának korábbi kutatásaiból világosan látszik, hogy már a 20. század elején rendszeresen asztalra került: főleg a tartalmasabb leveseket követte a családi ebédeknél. Jó eséllyel lehet megkedveltetni azokkal a vendégekkel is, akik nem szoktak még hozzá ehhez az ízvilághoz, ugyanis jellemzően „pikáns lekváros” élményként írják le, amikor először megkóstolják.