Lapunk múlt heti számában olvashatott a szakmári falunapról készült beszámolónkban arról, hogy a helyi képviselő-testület díszpolgári cím adományozásáról döntött a rendezvényt megelőzően. Sikerült is meglepni a kitüntetettet a község legnagyobb népünnepélyén, amikor is a színpadra szólították és Szakmár apraja-nagyja előtt méltatták a közösségért végzett sok évtizedes, áldozatos munkáját. Romsics Vincéné Tünde élete volt a tanítás, iskolaigazgatóként is kivette részét az oktatási teendők irányításából, de társadalmi szerepvállalása és a kulturális megmozdulásokban betöltött szervező tevékenysége ugyancsak érdemessé tette a rangos cím viselésére. De vajon ő maga hogyan emlékszik vissza az idáig vezető pályára és életére? Erről kérdeztük!

– Megmondom őszintén, hogy aznap, szombaton tudtam meg, hogy nekem jutott ez a megtiszteltetés. Egészen addig nagyon ügyesen titokban tartották a szervezők, és természetesen meglepő, váratlan és megható, de mindenekfelett végtelenül megtisztelő érzés volt átvenni. Jól estek a polgármester kedves szavai, és az is, hogy ott állt mellette a teljes képviselő-testület, amikor átadta az oklevelet, az pedig külön öröm volt, hogy közülük a jegyzővel együtt talán öten is a tanítványaim voltak. Jó volt hallani a közönség soraiból zúgó tapsot, amiből arra következtetek, hogy talán ők is egyet értettek a testület döntésével.

– Milyen érzés volt felmenni a színpadra és átvenni ezt az elismerést?

– Aktív koromban rengeteget konferáltam, úgyhogy köztudott rólam, hogy nem esik nehezemre a beszéd, de ez egy olyan pillanat volt, amitől eláll az ember szava. El is érzékenyültem, a könnyeim is kijöttek. Akkora dolog ez, aminek a jelentőségét ott és akkor talán még fel sem fogja az ember, habár azt már a színpadon is mondtam, hogy ezen a díjon osztoznék a településvezetéssel és különösképpen Demsa Lilla kolléganőmmel, akivel rengeteg közös műsort szerveztünk.

– Azóta leülepedett már az érzés és a tudat annyira, hogy megfogalmazódjon a válasz a kérdésre, „mi mindennel is érdemeltem ki”?

– Akkor és ott erre biztosan nem tudtam volna válaszolni, megmondom őszintén, hogy még ebben a pillanatban sem. Lehet, hogy azért sem jutott hozzám vissza a testületi döntés híre, mert az adományozás előtti két és fél hétben nálam voltak az unokáim és minden gondolatom körülöttük forgott, és most ismét Veszprémben vagyok náluk. Mindenesetre negyvenegy évig tanítottam, és bármit is csináltam, mindig elsősorban pedagógusnak tartottam magam. Ez alatt az idő alatt, magyar-történelem szakosként főképp a község kulturális életének a szervezésében vettem ki a részem. Az előbb említett kolléganővel például évtizedekig rendeztünk karácsonyi ünnepi műsort a templomban… talán az ilyen jellegű tevékenységemet ismerték el.

– Volt Ön igazgatója is a szakmári iskolának, ugye?

– Igen, voltam igazgató is, de arra azt szoktam mondani, hogy az inkább beosztás volt, és állapotként éltem meg. Abból kiindulva, hogy én tényleg világéletemben pedagógusként gondoltam magamra, az egy nehezebb feladat volt, hiszen kevesebbet tudtam tanítani és a gyerekek között lenni.

– A pedagógusi pályára pedig, ha jól emlékszem, egy nagyon szép eredménnyel tették fel a koronát tanítványaival, éppen abban az esztendőben, amikor nyugállományba is vonult…

–… ez tényleg így van! 2011-ben ugyanis, amikor nyugdíjba vonultam, az iskolánk „Sajtókukacok” fantázianevet kapott kis csapatával sikerült a LADIK (Lapot a diákoknak!) országos médiaversenyen első helyen végeznünk, amelynek fődíjaként a gyerekek 250 ezer forint jutalmat is kaptak, ami valóban gyönyörű lezárása volt a pályámnak. Éppen ezért külön örömmel adtam át két egykori, immáron végzős tanítványomnak az alapítványi jutalmat, akik akkor, abban a csapatban benne voltak. Persze másokat is jutalmaztunk, hiszen alapítványunk által nekünk, hál’ Istennek még a középiskolásaink elismerésére is jut a forrásainkból.

– Akkor azt azért kijelenthetjük, hogy azután sem dőlt kényelmesen hátra a fotelben, hogy hivatalosan visszavonult.

– Bár ma már főállású nagymama vagyok, a Szakmár és Környéke Gyermekeiért Alapítvány munkájából ma is kiveszem a részem. Ez egy régi szervezet már, és elsősorban az általános iskolásaink támogatására jött létre, akár rendezvények szervezésével, akár pénz- és könyvjutalmak adományozásával, de ha versenyre kell díjat fizetni, abban is próbálunk segíteni. A szakmári egy kis iskola és az állami kézbe vétel sem könnyítette meg a mindennapjait, de hatalmas dolog az, hogy András Gábor polgármesterünk rendkívül a szívén viseli a sorsát.

– Most rengeteg szó esett szakmai múltról, munkáról és hivatásról, de ha egyetlen szóban kellene válaszolnia arra a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb életében, mit mondana?

– A gyerekeimre! Mindentől függetlenül a gyerekeimre, meg arra is, hogy egy tartalmas, szép életet tudhatok a hátam mögött. Mindkét gyermekem boldog családban él, négy gyönyörű unokám van, nekem ők a legfontosabbak. Persze a volt tanítványaim sikereinek is nagyon örülök, „Facebookos nagymamaként” követem az életüket és tényleg szívből tudok örvendeni az eredményeiknek. Magánemberként is mondhatom, hogy elégedett lehetek az életemmel, úgy gondolom, hogy talán nem nagyképűség azt mondani, hogy a faluban is szeretnek… ennyit tesz az a bizonyos negyven év!

– Mit jelent Tünde számára szakmárinak lenni?

– Ez egy érdekes kérdés, én ugyanis félig vagyok csak szakmári! Újteleken születtem, pontosabban Részteleken és sokáig ott is laktunk, csak később költöztünk be Szakmárra. Anno, egy kis kunkor után a pályámat is ott kezdtem, úgyhogy a szívem egy kis csücske mindig is újteleki marad, szakmárinak lenni viszont azt jelenti, hogy van egy hely, ahová tartozom, és ha végigmegyek az utcán, szinte mindenkinek köszönök, vagy rám köszönnek. Egyszer azt hiszem Alföldi Berci mondta, hogy azért szép faluvidéken élni, mert ha megszólal a harang, még megkérdezik, hogy ki halt meg… és talán ez Szakmárra is igaz.