Már harmadszor kerülte meg a nyaralót. A járdára egyenletesen hullott, könnyű porhó tompította tűsarkainak kopogását. Tűnődött, hogyan juthatna be? Kopogott a terasz felől, semmi nesz odabentről, aztán újra próbálkozott a tóra néző ablakon, kicsit erősebben. Mintha meglebbent volna az egyik függöny, de lehet, hogy csak képzelődik.

Kilenc hónapja élnek külön. Ráadásul csakis Dóra saját hibájából. Ha ugyan ez hibának nevezhető. András maga döntött a különélésről, bár az események ezt az elhatározást követelték. Az első hét hónap, és az a pár hét, míg Zsolttal minden kialakult, reménytelinek látszott. Dóra úgy érezte, kapott egy sanszot az élettől, amivel élnie kell. Olyan vonzás bűvöletébe került, amit korábban nem ismert, pedig vidám lánykora volt, sok barátnő, nagy társaság, igazi felejthetetlen bulik. Lelkileg mindig józan maradt, szilárdan állt a lábán. Tudta, melyik fiú mennyit ér, voltak nagy kalandjai, szenvedélyes szerelmei, kis, egyéjszakás szórakoztató találkozásai, és mire férjhez ment, igazán tapasztalt nőnek érezte magát. Mindig elvszerűen élt, nem voltak párhuzamos kapcsolatai, és minden sráchoz őszinte volt, amikor lapátra tette őket, vagy csak egyszerűen elbúcsúzott tőlük, mert megérezte, nincs értelme folytatni a kihűlt kapcsolatot. András volt az első férfi, akire úgy gondolt, mint élete párjára, róla szinte a kezdet kezdetén megérezte, többet jelenthet bárkinél, akivel korábban találkozott. A pécsi gyorson jöttek össze. Péntekenként együtt utaztak Földvárig. Ott a fiú leszállt, átment az Alföldre, a szülőfalujába. Vasárnap ugyanígy, csak fordítva. A negyedik alkalommal a fiú már elkísérte a kollégiumig, utána számtalan főiskolai rendezvényen találkoztak, mozi, hangverseny, diszkó...

A függöny valóban meglebbent, a kulcs fordult a zárban és megjelent Andris. Nem látszott túlságosan meglepve, frissen vasalt ing, nyakkendő, választékos hajviselet. Dóra egy pillanatra meghökkent, ugyanazt élte át, mint első találkozásuk alkalmával. Csinos, magas férfi, kifogástalanul öltözve, és azzal az utánozhatatlan félmosollyal, amit annyira szeretett. Gyermekivé, bájossá tette az arcát, hiába volt bajusza, mégis egy kölyök huncut szemeivel nézett vissza rá. Szakasztott úgy, mint Máté, a nagyobbik fiuk.

– Bemehetek? – kérdezte bizonytalanul.

A férfi a meglepetéstől meg sem tudott szólalni, csak kitárta az ajtót és beengedte régen látott feleségét. Dóra akaratlanul is körülnézett, és megállapította, túl nagy a rend. Minden a helyén, nincsenek csikkel teli hamutálcák, széthagyott sörös üvegek, gatyák, zoknik. Vajon nő is lakik itt? Végül is nem lenne csoda, hiszen már több mint kilenc hónapja külön vannak.

– Reggeliztél? – fordult felé a férfi, de válaszra sem várva, már vett is elő egy teáscsészét. Dóra megrázta a fejét, valójában tanácstalannak érezte magát. Valami másra készült, másféle találkozásra. Utoljára akkor nézett a férje szemébe, amikor az, váratlanul meglepte, amint éppen Zsolttal szeretkezett a hálószobában. A pillanat örökre rögződött mindkettejükben. Zsolt háttal volt, nem látott semmit. Andris kitárta az ajtót, és csak bámulta az ölelkező testeket, mint valami képtelen látványt. Amint felfogta, mit lát, pillantásában iszonyat, vád, mély csalódottság keveredett. Dórának úgy tűnt, mintha percek óta bámulna mereven, pedig mire ifjú szeretője, érzékelve a pillanat furcsaságát hátranézett, Andris már rég behúzta az ajtót maga mögött, és mire az asszony kiugrott az ágyból, köntöst kapott magára, férje már régen elhagyta a házat is, és mire a kertbe ért, már csak a kocsi motorját hallhatta távolodva berregni. Aznap éjjel nem aludt, nem tudott szabadulni férje vádló tekintetétől. Mire másnap hazaért a munkából, azonnal látta, hiányzik a nagybőrönd és Andris legtöbb személyes holmija is eltűnt. A fürdőszobából a borotvakészlet, a köntöse, a szekrényből az öltönyei, ingei, kedvenc kazettái, könyvei. Az íróasztalból a legfontosabb iratai, bizonyítványok, anyakönyvi kivonatok. A konyhaasztalon egy rövid üzenet. „Átmenetileg a nyaralóban fogok lakni, szombaton háromkor elviszem a fiúkat, értük jövök, ne keress” Aláírás semmi.

Dóra megrémült. A fiúk nem tudnak semmiről, eddig sikerült eltitkolni előttük mindent. Úgy vélte, nincs még itt az ideje, hogy bármit is mondjon Zsolttal való kapcsolatáról. András jó apa és valójában jó férj. Azonban be kell vallania, eszeveszett szerelembe esett, csaknem belebolondult Zsoltba. A fiatal férfi vonzása újdonság és józan ésszel megmagyarázhatatlan számára. Tépelődött, vajon mennyit muszáj feltárnia, és vajon a fiúk mennyit fognak mindebből megérteni. Nem hallgathat tovább, Andris távozását meg kell magyaráznia. Vergődött, mint a csapdába esett vad.

*

Andris egy csészét tett elé. Dóra lehajtotta fejét, a gőzölgő teába bámult. Taszította férje nyugalma, disszonánsnak érezte a viselkedését. Van is kedve reggelizni most, amikor szinte a gyomrában kalapál a szíve, az izgalomtól alig tud uralkodni magán. Jobban örülne, ha megalázná, ha ordítozna vele, ez a fegyelmezettség őrjítő. Lassan kavargatta az aranyló folyadékot, aztán összeszedte magát, felnézett és elmondta, a szentestét szeretné megbeszélni. A férfi nyugodtan nézett az arcába. Ez nagyon idegesítette, ismét lehajtotta a fejét, hallgattak még néhány percig. Végül nem bírta tovább, szinte felkiáltott:

– Andris, gyere haza… a fiúkhoz! – tette hozzá félelemmel, bizonytalanul.

A férfi szomorúan kinézett az ablakon, nem válaszolt. Gondolatai elkalandoztak, nyitott szemmel is látta, mint akkoriban szinte lépten-nyomon, asszonya kitárulkozó teste fölött a meztelen és mohó fiatal férfit. Mint egy végtelenített film – újra meg újra kezdődött elölről. Dóra arckifejezését sem tudta feledni, soha nem látott boldogság tükröződött a szemében, amit belépte után a rémület és a bűntudat különös keveréke váltott fel.

A fiúk, mire értük ment, tudomásul vették az új helyzetet, de egykedvűen válaszolgattak. Iszonyodott faggatni őket az otthoni eseményekről, így inkább kirándultak a tóparton. Felkeresték kedvenc helyeiket, és degeszre tömték magukat a vízparti csárdában sülthallal. A hétvégék így voltak a legelviselhetőbbek. A srácok élvezték, hogy alig esik szó bármiről is, ami hét közben zajlott.

Dóra ismét felpillantott.

– Elküldtem Zsoltot, már nem lakunk együtt – mondta alig hallhatóan, kiszáradt szájjal. Várta a választ, vagy a kérdést, de a férfi nem felelt. Újra kibámult az ablakon, révetegen nézte a behavazott tájat, a tájban a kopaszon feketéllő fákat, felfelé meredező ágaikkal mintha csak segítségért kiáltanának. Gyötrődött. Sokszor elképzelte már az elkerülhetetlen találkozást, de ahogy múlt az idő, valahogy józanodott, és végül már az egészet csak a bírósági környezetbe tudta helyezni…

*

Nem tudott dönteni. Vagy inkább nem akart. Tartott is ettől a találkozástól. Felesége itt ül, megtörten, bocsánatra várva akár kimondja, akár nem. Dórát még mindig szerette, akár bevallotta, akár nem. Még most is, ám nehezen nézett szembe a tényekkel. Értette is a nőt, csak nagyon fájt a csalódás. Ismerte, és tudta mennyire szenvedélyes, tudta, olyan örvénybe keveredett, amit nem lehetett kikerülni.

A srác, akibe belebolondult, férfiszemmel is figyelemre méltó. Sportos, komoly fiú, a város legnagyobb számítástechnikai üzletének a tulajdonosa. Árvagyerekként, szinte a semmiből, egyedül küzdötte fel magát. Andris az elmúlt kilenc hónap alatt újra értékelt mindent. Sokat volt távol, a privatizáció, a textilüzem ügye rengeteg időt emésztett fel. Bár korábban sem dolgozott kevesebbet, csak többet volt otthon. Számtalanszor esett be későn, és indult korán. Volt hét, hogy szinte szállóvendégként élt otthon, így nem csoda, ha az asszony viszonozta valaki közeledését. Utóbb csak a hétvégekre koncentrált, távozása előtt is olyan viszonyt tartott fenn a fiaival, mint egy vasárnapi apuka, most pedig már valóban azzá lett.

Már harmadik hónapja látogatta fiait szabályos időközönként szombaton és vasárnap, de azok mélyen hallgattak az otthoni eseményekről. Azonban mindkettőjük viselkedésén érezhető volt, várják, mit lépnek a felnőttek. Máté november elején, akadozva, láthatóan sokat tépelődve hozakodott elő a kérdéssel, vajon milyen lesz az idei karácsony? Andris kitérő választ adott. A hónap végén megismétlődött a kérdés, amihez Szabolcs halkan hozzátette:

– Apa gyere haza! Mást nem is kérünk a Jézuskától, csak legyünk újra együtt.

– Ti hisztek a Jézuskában? – kérdezte halvány mosollyal.

– Rajtunk csak ő segíthet – erősítette meg Máté.

Andris gyorsan másra terelte a szót, iskoláról, lányokról kezdett kérdezősködni. Egyik sem volt kellemes téma, így hamar elakadtak, maradt a videó, valami akciófilmmel.

Most itt ülnek egymással szemben, mint két küzdelemben elkínzott fenevad. Akár vicsoroghatnának is egymásra, vajon ki lenne az erősebb? Pedig valójában semmilyen mérkőzés sem volt közöttük. Andris érezte, ha megszólal, nem vezethet jóra. Nem akart sem gőgös, sem fennhéjázó lenni. Méltatlannak érezte. Tudta, Dóra büszkesége már rég a porban hever, nem kevés erőfeszítést kíván tőle a megalázkodás. Bár úgy tűnik, Dóra döntött, ha a másik férfit kitessékelte az életéből. Kényelmetlennek tartott bármit is kérdezni a miértekről. Úgy érezte, érintett, mint egy szemtanú valami balesetben. Rá valójában a házassága és a fiúk sorsa tartozik. Azt viszont el kell rendezniük.

– Mennem kellene – közölte szárazon.

Dóra újra a szemébe nézett, és egészen halkan kérdezte:

– Hazajössz? A fiúk várnak… – tette hozzá félénken. Úgy érezte, ebben van némi zsarolás, amit szeretett volna elkerülni.

A férfi udvariasan felsegítette a nő kabátját, anélkül, hogy bármit is mondott volna, kikísérte a nyaralóból. Dóra ingerülten távozott. Nem jutott semmire, úgy látszik, minden marad a régiben. Már késő. Andris a leggyengébb pontját, a gyerekeket választotta, hogy visszavágjon. Hát jó, ha így lesz, akkor így lesz. Majd csak megosztoznak valahogy mindenen. A fiúkon is. De legalább lezárul az ügy. Zsolt elment, Andris nem jön vissza, a kaland viszont ráment a fiaihoz fűződő kapcsolatára is. Elszállt az otthon melege…

Közben közeledik az ünnep, a maga kellékeivel. Karácsonyfa, ajándékok, látogatás a nagyszülőknél, rokonoknál. Háromszor is elolvasta a szakácskönyvben, hogyan kell halászlevet főzni. A jó halászlé most legalább annyira fontos, mint a fa és az ajándékok. Nem akart feladni semmit a családi tradíciókból. Még jó, hogy a halasnál tisztított pontyot is árulnak, így nem kellett az állat életét neki magának kioltania, sőt megmenekült a síkos haltest darabolásától is. Házasságuk kezdete óta ugyanaz a rituálé övezte a szenteste előkészületeit. Andris főzte a halat, ő pedig a süteményeket készítette. Ahogy nőttek a gyerekek, átvették a fa díszítését. Most is ketten kötözgetik a szaloncukrot odabenn. Az idén is hatalmas fát vett, Józsi bácsi, a hivatalsegéd segített hazahozni, és készségesen bele is ácsolta a tartóba. Már szenteste előtt két nappal itt állt a felállított fa kopaszon a hallban. Megtelt illatával a lakás. Reggel óta süt, főz. Terjeng a diós sütemény és a vanília illata. Látszólag minden éppen olyan meghitt, mint régen, csak a fiúk hallgatagabbak, mint máskor. Azelőtt a legapróbb dolgokon is képesek voltak civódni, most meg fegyelmezetten, szinte szomorúan díszítgetik a fát. Két beteg angyal. A legutóbbi hétvége óta alig szólnak. Nyilván újra hívták az apjukat, és az ismét nemet mondott, vagy hallgatott. Nincs mit tenni, az új év válást, osztozkodást hoz. Valószínű itt kell hagynia a várost, visszaköltözik a szülőfalujába. Ha állást nem kapna rögtön, magánórákból is jól fenn tudná tartani a családot. Hacsak Andris nem követeli magának a fiúkat. Ki tudja, milyen tervei vannak. Nem csodálkozna, ha a történtek után végre pontot tenne az ügy végére, nem csodálkozna, de nagyon fájna. Ki tudja, miért csinál az ember mindenféle marhaságot? És ki tudja, miért nem képes őszintén megbánni? Zsolt jó szerető volt, nagyon is jó, és korrekt férfi. Amikor megértette, hogy a fiúk nehezen viselik a jelenlétét, kérte, rendezzék a helyzetet, és miután belátta, hogy ő még mindig Andrist szereti, elment. A nyaralóban hazudott, nem ő rúgta ki a férfit. Csak elegánsabb volt ezt mondani. Bár semmit sem ér vele.

Odakint sötétedett. Itt a gyertyagyújtás ideje. Odakészítette az ajándékokat a fa alá, közben úgy tett, mintha nem venné észre azt a két csomagocskát, amit már a fiúk is odatettek. Máté a magnót állította be, Szabolcs a csillagszórókat kötözgette az ágakra. Mialatt gondosan megterítette az ünnepi asztalt, a fiúk ünneplős ruhát húztak. Várakozással teli feszültség töltött be mindent és mindhármukat. Reménykedtek. Dóra, aki nem beszélt a nyaralóban tett látogatásról, nagyon is félt, hogy a fiúknak csalódniuk kell. Bár ki se ment volna, ha egyik reggel nem találja meg Szabolcs asztalán azt a kis cetlit, amin ez állt: „Jézuska! Hozd haza apukámat!” Dóra tisztában volt vele, hogy a gyerekek efféle segélykiáltásait komolyan kell venni. Ezért is vállalta azt a szerencsétlenül végződött találkozást.

*

Minden elkészült, nem volt semmi, amivel tovább halaszthatná a gyertyagyújtás idejét. A környékbeli lakásokban már sorra kigyulladtak a színes és villogó karácsonyfaégők, a város elnémult, az utca is kiürült. Ihletett, titkos órák, mintha megállt volna az idő. A Kisjézus jelképesen megszületett. Szabolcs meggyújtotta a gyertyát, Máté bekapcsolta a magnót és megszólalt a „Mennyből az angyal…” Mindhárman a gyertyalángot bűvölték, és szótlanul álltak egymás mellett. Máté szomorúan hajtotta le a fejét, Szabolcs is csalódottan gyújtogatta a csillagszórókat, Dóra pedig könnyekkel a szemében magán érezte a bűnhődés minden súlyát, most érezte igazán, hogy elbukott, nincs számára sem feloldozás, sem megbocsátás. Egykedvűen kívántak boldog karácsonyt egymásnak, és szótlanul bontogatták az ajándékokat. A könyvek, kazetták láttán színlelt jókedvet erőltettek magukra, alig tudták palástolni csalódottságukat, és már csak túl akartak lenni minden formaságon, hogy ki-ki elvonulva a tévé, vagy egy könyv társaságában bezárkózva tölthesse az ünnepet. Valaki mindhármuknak hiányzott.

Leültek az ünnepi asztalhoz. Dóra szedett a levesből mindkét fiúnak, aztán magának is. Éppen jó étvágyat kívántak, amikor megszólalt a bejárati csengő. Máté lecsapta a kanalat, és mint a szélvész kirohant az előszobába ajtót nyitni. A többiek nem kisebb izgalommal követték. Az ajtóban Andris állt, kucsmáján és a fekete kabátján még csillogott az olvadó hó. Mire Dóra kiért, a két gyerek szó nélkül, zokogva csimpaszkodott a férfiba, akinek a kezéből a díszdobozok az előszoba padlójára hullottak. A látvány oldotta az asszony egész adventi feszültségét, elöntötte az irgalom és a felszabadító megnyugvás érzése, lassan megeredtek a könnyei. Hosszú beszélgetés lesz. De nem bánta.

A Kisjézus megszületett. A megváltás pillanata elérkezett, talán a megbocsátásé is.