(Az ünnepi beszéd szerkesztett változata)

Alsószállás Bátya község külterületi lakott része. Testvére, Felsőszállás már csak az öregek emlékezetében él. Illik tudni a szállásokról, hogy azok más szóval tanyák, vagyis szórvány- vagy magános települések. A tanya azonban szláv eredetű szó, s a magyarban a halászok vízparti telephelyét jelentette. A régi bátyai ember sem épületet értett a tanyán. Jó a ház, de kicsiny hozzá a tanya – mondta, s a tanyán a telket értette. A szállás viszont régi magyar szó, azt a helyet jelentette, ahol megszálltak. Fülöpszállás, Jakabszállás olyan helységeknek a neve, ahol eredetileg egy Fülöp, illetve egy Jakab nevű ember vagy család szállt meg, s vette azt a földet birtokba. Milyen érdekes, hogy a magyar nyelvben közismertebb a szláv eredetű tanya, a szerb és horvát nyelvben pedig a magyar eredetű salas (szálas) szó az elterjedtebb.

Bátya a településnéprajzi irodalom szakkifejezésével a megosztott kétbeltelkes kertes települések közé tartozik. Ez azt jelenti, hogy a bátyaiaknak már a XVIII. században volt lakóházuk a faluban, de a lábasjószágot a külső legelőn tartották, télen pedig a lakóterülettől egy-két kilométerrel távolabb épített szállási aklokban vagy istállókban. A bátyai szállások tehát egészen másképpen jöttek létre, mint a kalocsaiak. A falu és a szállások között fokok, tavak és mocsarak között nem volt könnyű a közlekedés. Néha csak csónakkal jutottak céljukhoz. Így a belterület sokkal tisztább volt, mert nem tároltak ott trágyát sem. De ha a gazdának – mondjuk az északi határban kellett szántania – előbb kigyalogolt a déli határba, kifogta a ménesből a lovát, majd a szállási istállóban felszerszámozta, kocsiba fogta, s mehettek szántani. A szállások az ártéri mocsaras erdők szárazulatain épültek. E a hely a török időkben búvóhelyként is szolgált. A XVII. század végén még itt állott a mai Bátya földig rombolt területéről kimenekült maradék magyarság Báttiá-ja. Az ekkortájt beköltöző délszlávok ugyanis a romfalut szállották meg, de ők is a Batzina (Bacsina) névvel illették. A szállási állatteleltető helyek eleinte csak aklok lehettek, majd fedeles istállók. Ezeket mesterséges dombokra (partokra) építették sövényfallal, nádtetővel. A kiirtott fák közé ékelődtek. Környezetüket előbb kaszálókként majd kertekként (bosztánokként) használták. A faluból téli hajnalokon egymást költögetve jártak ki ide az öregek, akik néha hosszabb időt is eltöltöttek a jószágok mellett. A szállási istállók a XIX. század közepétől egyre inkább állandó lakássá váltak, s általában a legszegényebbek éltek itt. Érdekes építményei voltak a szállásoknak az egy helyiségből álló szilvaőrző gunyhók, amelyekbe gyümölcsérés idején az öregek húzódtak ki néhány hétre. Hozzájuk gyakran kiszöktek unokáik, hogy esténként subába burkolózva a gunyhó előtti tűzrakásnál a csillagos ég alatt hallgassák meg az öregek meséit Fehérlófiáról, a táltosokról meg a boszorkányokról.

Másodjára az időpontról szólnék. Június 24-e Iván-nap, a nyári napforduló ünnepe. (Valójában néhány nappal korábban van, de hát a karácsonyt sem a téli napfordulón tartjuk.) Június 24-e nekem személyes ünnepnapom is két fontos esemény miatt. Ez volt ugyanis házasságkötésünknek és feleségem halálának is a napja.

Keresztelő Szent János Szűz Mária mellett az egyetlen, akinek testi születését is megünnepli az egyház. Tudjuk a Bibliából, hogy amikor Mária meglátogatta Erzsébetet, annak méhében felujjongott a magzat, a későbbi Szent János, aki néhány hónappal megelőzte Jézus születését és tanításával előkészítője volt Krisztus igehirdetésének.

Mivel Szent János napja a nyári napforduló ideje, ezért a kereszténység átvette a pogány időkből a nap földi másának, a tűznek tiszteletét is, új tartalommal megtöltve. Ezen a napon Skandináviától Szicíliáig szinte az egész világon tűzgyújtással, tűz körüli tánccal, tűzön való átugrálással ünneplik a napfordulót.

Harmadjára hadd szóljak a jelen ünnepségről, az alsó szállási Szent Iván-napi búcsúról. Búcsú szavunk ősi magyar szó, s néhány hasonló vallási fogalmat jelentő hasonlóan ősi szóval együtt azt bizonyítja, hogy a honfoglaló pogány őseink nem voltak vallástalanok, ha nem is voltak keresztények. A kereszténységgel sok – főként szláv – szó került nyelvünkbe. Ilyenek pl. keresztény, templom, angyal, malaszt, mise, pap, vecsernye. De az Isten, ördög, boldog, gyón, ima, bűn, böjt, egy (szent, lásd: egyház), áld, búcsú, stb. megvoltak nyelvünkben a kereszténység felvétele előtt is.

A búcsú szó azt jelenti, hogy bűneink feloldozása végett egy rituális tevékenységet végzünk. Két fajtáját ismerjük. Az egyik a templomi vagy torkos búcsú, amikor is a templom védőszentjének napján ünnepi szentmisén veszünk részt. A torkos része azt jelenti, hogy ilyenkor a település minden családja nagy lakomát tart, vendégeket fogad, a templom körül bazárosok árulnak kegytárgyakat és mindenféle finomságokat. A gyerekek megkapják a búcsúfiát, s felülhetnek a ringispilbe. A fiatalok este bált rendeznek. A másik az úgynevezett szent búcsú, amikor egy-egy kegyhely hívei és távolabbi települések lakói lobogók alatt imádkozva, énekelgetve vonulnak, hogy részt vegyenek az ünnepi szentmisén, amivel teljes búcsút nyerhetnek, bűneik eltöröltetnek. A bátyaiak a kalocsai, a hajósi, a gyűdi, a hasznosi, a sükösdi, a vodicai, a csatkai, a máriaradnai, a szentkúti szent búcsúkba járnak újabban már persze nem gyalog, mint hajdan, hanem bérelt autóbuszon vagy saját autóval. Sokszor gyógyulás céljából mennek, s mesélnek is csodás gyógyulásokról.

A kisasszonynapi szokások közül hadd említsem a napbanézést, ami a Napbaöltözött Asszony jelenetével magyarázható. Akkor a nap nem úgy kel mint máskor, mert örül Szűz Mária születésének. E nap hajnalán némán imádkozva hajtották a lovakat a Vajasra, hogy lemossák róluk a betegséget. A hasznosi búcsúban meg (szept. 12.) a hajnal elé imádkoztak, s a felkelő nap előtt imádkozó tömeg megtapasztalta azt a csodának tűnő jelenséget, hogy a nap sugarai különös színekbe öltöztetik az emberek arcát. Hajdani pogány napkultusz így vált keresztény tartalmúvá, mondván: Krisztus a mi Napunk.

Az igazi zarándoklat gyalog történt, s akár két-három napot is igénybe vett. A templomtól indultak, feszülettel és lobogókkal, s mindenki vitte a maga batyuját. A búcsúvezető meg az előimádkozó irányította az imádságokat, énekeket, a pihenőket. De kísérte őket mindig egy kocsi, hogy aki rosszul lesz, azt arra felrakhassák. A visszaérkezőket a falu szélén álló keresztnél a hozzátartozók várták s kísérték a templomig. A köszöntés: Részötök lögyön a búcsúbúl!

Hajósnak, mint kegyhelynek például Nepomuki Szent János ünnepén (május 16.) van a szent búcsúja. Ekkor sok ezer ember érkezik ide, közöttük bátyaiak is, imádkozni, énekelni, Máriát köszönteni. A nagy megvendégelést, mulatozást a templomi, vagyis a torkos búcsú napjára tartogatták a templom védőszentjének, Szent Imrének napjára (november 15.). Ekkor jöttek haza a messzire szakadt rokonok ünnepelni.

Bátyának szeptember 8-án van a templomi vagy torkos búcsúja. Ami a vallási szertartások után szintén a szokásos eszem-iszommal, mulatozással, szórakozással, vendéglátással jár.

Alsószállásnak viszont nincs temploma, mégis van búcsúja már több mint száz esztendeje. Bárth János írja, hogy a kalocsai szállások közül azok, amelyek nem váltak önálló községgé, szintén rendeznek évenként búcsút. A búcsú szokása csak a katolikusoknál él. Érdekes, hogy pl. az ordasi reformátusok a szomszédos katolikus falvakba ilyenkor nagyon szívesen ellátogatnak. Közismert, hogy a szilágysomlyói búcsú ma már a világ magyarságának demonstratív szakrális találkozója vallásra való tekintet nélkül.

Iván-nap a szállásiak számára munkaszünet. Azt mondják, valamikor a XIX. sz. végén nagy jeges vihar pusztított ezen a vidéken. Még a hajómalmokat is fölforgatta. Egy monda szerint az ítéletidőt hozó sárkányt egy bátyai hajómolnár meg is sebesítette szekercéjével. A miskeiek számára Iván-nap fogadott búcsú. Mivel az ő határuk is tönkrement, megfogadták, hogy ezt a napot megszentelik. A miskei csőszök Iván-napkor még a bátyaiakat is hazaküldték, ha ottani földjükön dolgozni akartak. Perity János szerint ez a vihar sokkal később, 1928-ban esett meg, s azt ő is átélte. Ezen a napon a Bagó csárdánál szoktak olyan búcsúfélét tartani. A Duna-parton tüzeket gyújtottak azt átugrálták és gyümölcsöket dobáltak bele. Mondják, ha egy kisgyerek meghal, anyjának Iván-napig nem szabad gyümölcsöt ennie, mert a túlvilágon halott gyermekének a Jézuska nem adna neki anyja mohósága miatt. Iván-napig ezért labdázni sem szabad gyümölccsel, mert a villám a házba csap.

Az tény, hogy a szállási torkos búcsú belefér a katolikus népi hitéletbe, bizonyítja, hogy Zsolt atya itt egy tábori misével megszentelte azt, s ezzel talán egy új hagyományt teremtett. A hagyomány pedig éltetője minden közösségnek.