Szilvási Evelin 21 éves ütőhangszeres tanuló, akinek nevével legutóbb januárban találkozhatott, amikor Hartára hazatérve egy újévi vibrafon-koncerttel ajándékozta meg az érdeklődőket. A hangszerre, amely iránt Evelin teljes odaadással rajong, egy saját művet is írt, amelyet gyönyörű csomagolásban, különleges „extrákkal” jelentetett meg a közelmúltban. Ez nagyjából egyéves projektjének a csúcspontja, mesélte lapunknak. A fiatal tehetséget első önálló szerzeményének a megírásáról kérdeztük és arról, mit adott művészi fejlődésének, hogy többek között a hartai és a kalocsai fúvószenekar soraiban is zenélt éveken át.

– Kérlek, hogy mesélj arról, hogyan fejlődött projektté egy zenemű megkomponálása?

– Ez igazából egy egyedi projekt lett. Nem sok olyan esetről hallottam, hogy egy huszonéves, fiatal ütőhangszeres elkezd kottát írni, aztán meg tudja jelentetni, és még azt is elmondhatja, hogy elég sikeres. Magam sem hittem benne a kezdetekkor, de végül sikerült. A történet onnan indul, hogy nagyon szeretem a vibrafon hangját, és szeretek játszani rajta. Magának a hangszernek a hangja az én fejemben az angyalok énekéhez hasonlítható… a hátfa és a zongora hangzása közé sorolnám. Szeretem a romantikus, latinos, spanyol-olasz dallamokat idéző zenéket, és valami hasonlót hallgattam volna, viszont nem találtam semmi ilyet. A vibrafont ugyanis főképp a jazz-műfajban használják, valamint nagyzenekari művekben, szólóban kevésbé. Ekkor határoztam el, hogy igazából önmagam szórakoztatására írok egy darabot. Ez akkor történt, amikor nyarat a nagymamáméknál töltöttem Hartán. Fröschl Éva Lilla duópartneremmel szeptemberben próbáltuk össze a darabot, így jött létre a zenemű, amihez aztán később videót is készítettünk.

– Ha jól tudom, akkor a darabot egy Ady-vers, konkrétan a Héja-nász az avaron ihlette. Inspirációról beszélünk, vagy a Hawk Honeymoon [Héja nász] mondhatni, hogy a vers zenei átirata?

– Inkább ihletforrás volt. A hartai Ráday Pál Általános Iskolában volt egy kedves irodalomtanárom, aki nagyon megszerettette velem a verseket. Ez a költemény tipikusan úgy maradt meg bennem, mint egy kapaszkodó, ami ma is olyan érzelmeket szabadít fel, amit szeretnék másnak is átadni. Ezért kezdtem el a darabot pont ennek a hatására megírni. A január 8-i hartai vibrafon-koncerten is játszottam már Lehoczki Károly költő tollából származó, megzenésített verseket. Ezek hatására is írtam már darabot, amit a hetekben fogunk felvenni. Számomra a vers és a zene két egymáshoz nagyon közelálló művészeti ág, csak az egyiket betűk, a másikat hangjegyek által tolmácsolja a költő, vagy éppen a komponista érzéseit. Ezeket próbáltam most meg összekapcsolni.

– Hogyan öltött ez testet abban a bizonyos kottakiadványban?

– Ennek érdekesen alakult a története. Miután ugyanis felvettük a darabot és hozzá Pesten a klipet, egyre többen kezdték megosztogatni a videót a Youtube-on, és kérték el a kottáját. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy mindenképpen érdemes ebből egy kiadványt készíteni, hogy minél többen tudják játszani a darabot. Csináltam egy támogatás-gyűjtő, úgynevezett fund-raising közönség-finanszírozó projekt-oldalt. Ez azt jelenti, hogy tudtak adományozni adott célra az emberek, és az itt összejövő összegből el lehetett indítani a megnevezett projektet. Esetemben ez a kottanyomtatás volt, amit sikerült 200 százalékosan túlteljesíteni, konkrétan a szükséges összeg 240 százaléka jött össze, és azóta is töretlen az érdeklődés a projekt iránt. Mexikótól Kanadán át Ausztráliáig számtalan országba küldtem már darabot, aminek nagyon örülök. Indult tehát a kottanyomtatás, aminek a különlegessége, hogy a mű harmonika-hajtású kiadásban érhető el. Ez a lehető legkényelmesebb formátum az élőzenei előadáshoz. A kotta egy speciális borítótervvel készült mappába került, amihez mellékeltem az Ady-verset is magyar és angol nyelven, hátha felolvasnák a darab előadása közben, előtt, vagy az után. Így teljes a kiadvány. Amit még fontos elmondani róla, hogy a kürt-szólam is benne van a kottában, holott az általános gyakorlat az, hogy külön-külön lehet megvásárolni egy adott darab szólam-kottáit, amiket jellemzően csak bérlésre adnak ki. Én viszont szerettem volna egy teljes-csomagot kínálni azoknak, akik érdeklődnek a munkám iránt. Kevésbé üzleti, mint előadói fejjel gondolkodva készült tehát ez a csomag.

– Hogyan jutott el a kiadvány létének a híre Ausztráliától Kanadáig a közönséghez? Milyen visszacsatolásokat kaptál afelől, hogyan találtak rád a világ különböző pontjairól?

– Mondhatnám, hogy szerencse volt, de tisztán ebben nem hiszek. Abban hiszek, hogy a sok munka kifizetődik. Amikor elkészültünk a videóval és elérhetővé tettük a Youtube-on, a Classic FM is megkeresett és tudatta, hogy szeretné ezt megosztani. Amikor ők posztolták a videót, hozzácsatolták a kottafinanszírozási-gyűjtőoldal elérhetőségét is. Ekkor kezdték el vásárolni azt a világ minden pontjáról. Egyfelől innen tudtak sokan róla, másfelől, az ütőhangszeres körökön belül nagyon összezárnak az emberek, mert a többi hangszeren játszók közösségéhez képest jóval kevesebben vagyunk, ezért követjük egymás munkásságát. Magam is rengeteg kurzuson voltam Szlovéniában, Lengyelországban, Olaszországban, ahol mind-mind sok ismeretséget, barátságot kötöttem. Ők máig követik és támogatják, amit csinálok, érdemesnek vélve arra, hogy foglalkozzanak vele és terjesszék a hírét.

– Mik a jövőre vonatkozó terveid?

– Az egyik nagy tervem, hogy az „Alkonyat” című film zenei átiratához forgassunk egy videóklipet. Ötleteket várunk a helyszínt illetően, ami az én fejemben egy vízeséses, esetleg folyó menti, erdős, festői szépségű környék lenne.

– Végül, hogyan emlékszel vissza azokra az időkre, amikor itteni zenekarokban muzsikáltál? Mit adott ez neked?

– A fúvószenekari lét ma is nagyon közel áll a szívemhez, mert közel tíz évig játszottam Hartán, Solton és Kalocsán fúvószenekarban. Velük Erdélytől Franciaországon át Törökországig rengeteg helyre eljutottam. Nem csak sok élményem kötődik hozzájuk, de az ütőhangszert is e körökben szerettem meg. Aki engem tanított, ugyancsak egy kalocsai ember, a nevelőapám, Kákonyi Árpád, így minden értelemben Kalocsa és környék közel áll a szívemhez.

(Fotók: Paletta Richárd)