A sikeres tudományos kutatáshoz nem csak tudás és kitartás szükséges, de gyakran szerencse is kell – mondta ezt Bárth Jancsi barátom egyik tanulmányának bevezetőjében. Ő akkor ugyanis a Kalocsai Érsekség Gazdasági Levéltárában egészen másfajta iratok közé besúvasztva lelt arra a dokumentumra, amely annak az ötven bátyai jobbágynak a névsorát tartalmazta, akik 1750 pünkösdjének idején fogták magukat, és mindenféle földesúri engedély nélkül kereket oldottak, s meg sem álltak a bácskai Kupuszináig. Leszármazottaik máig ott élnek és büszke magyarnak vallják magukat.

Efféle szöröncse – ahogyan családom tagjai mondanák – engem is nem egyszer pártfogásba vett életem során. Ezek közül most a legutóbbi tart lázban.

Fél éve már éppen a falu települését és népi építészetét kutatom, miközben a szakirodalomból pótolom az efféle kutatásokhoz szükséges építészeti és néprajzi ismereteket. A terepmunka során az egykori tanítvány, Feri barátom üresen álló szülői házába is eljutottam. A nyeregtetős, barokkos oromzatú, nyújtott parasztház részleteit fényképeztem, jegyezgettem, majd a párhuzamos elrendezésű udvaron álló szárítóban nagy örömömre egy teljesen épp banyakemencét fedeztem föl, nyári konyhájában pedig ugyancsak eredeti állapotban egy kétosztatú konyhát pitvarral, kéményaljával, tűzpadkával. Természetesen a füstelvezetésére szolgáló pendelykéményt is lencsevégre kaptam a padláson. (Hogy mennyi, de mennyi szimbólum, hiedelem, sőt mese fűződik az antropomorfizált kemencékhez, arról évtizedekkel ezelőtt már írtam.)

A ház most üresen áll, a fölöslegessé vált szerszámok, bútorok, kacatok raktáraként. A gyűjtés során már bizonyos fásultság alakult ki bennem az értékek pusztulásának látványa során. Milyen szánalmas sorsra jutottak az egykori rangos parasztházak, s milyen jellegtelen és sokszor ízléstelen épületeket emeltek helyettük az utódok.

Ezt meg észre se vöszöd? – mondja barátom, kijőve az egyvég-jászlas istállóból, miközben az osztott (saraglyás) ajtó tokjának szemöldökfájára mutat. Odanézek, s olyan érzés fut rajtam végig, mint amilyen Diószegi Vilmos (híres sámán-kutató) barátomban futkosott, valahányszor a holdimádságot hallotta adatközlőitől. Azt mondta: ez olyan érzés, mint mikor egy szép nőt lát meg a férfiember.

No, de mi is volt látható a szemöldökfán? Nem akartam hinni a szememnek. Amit láttam, az egy pillanat alatt évszázadokkal régebbi időkbe röpített vissza. Mondhatom, elég jól ismerem a magyar néprajz díszítő- és építőművészeti ikonográfiáját, de ennek párját nem találtam. Tán még az öregapám szegezte föl boszorkányok ellen – mondta Feri barátom az agyonfestett kovácsoltvas figurára mutatva.

Első pillantásra a megszokás azt mondatná velem: virágmotívum. Fönt valami tulipánféle, lejjebb a tulipán elágazó szárai. De itt aztán baj van. Hol a szára a középső tulipánnak? A virágot itt ugyanis nem egy vékonyka szár, hanem egy kerekded test tartja. S maga a virág is valami állatfejet formáz – csak nagyításban látható – belső vonalaival. Négy hullámvonalas szár vagy inda – két rövidebb és két hosszabb – nyúlik ki a törzsből kétoldalt. Ezáltal a motívum mintha szimmetriára törekedne, de a részarányosság eléggé pontatlan. Ráadásul az indák végén vélt virágok inkább hasonlítanak kígyófejekre, mint virágra. A törzsön pedig egy csúcsára állított rombusz vehető ki. Na, és legalul mi az a két vastagszárú ellipszis jobbra-balra? Aztán újra a legfelső „virág”-ra nézek, s már nem is virágnak látom, hanem valami ördögi fejnek, amelyen korona látszik. Vagy inkább a szarvai? A „díszítmény”-t öt vasszeg erősíti a szemöldökfához, s mintha ezeknek a szegeknek is formaértelmező szerepe lenne. Azt hiszem, minden eleme a bátyai lámpás lidérc hiedelemalak vizuális megjelenítése. A XX. század elején ugyanis még gyakran kísértették az itteni embereket téli hónapokban ezek a titokzatos fény-jelenségek, amelyek ló-, ökör- vagy szarka-fejet formáztak.

Véletlen volt a lelet megtalálása, s véletlen, hogy épp akkor került kezembe a Magyar őstörténeti sorozat első kötete A honfoglalók viselete. Ebben olyan karikacsüngős veretek képeit láthatom, amelyek Ukrajnában kerültek elő népvándorlás-kori magyar temetőkben. Ezeken a több mint ezeréves emberalakos vereteken törökülésben ábrázolják a titokzatos mítikus lényt. Az alak maga alá húzott lábszárai, akár a bátyai lelet ellipszisei lehetnének, s még az elágazó „indák” is megtalálhatók ott kéz vagy szárny formában.

Véletlen a hasonlóság? Lehetséges, hogy egy efféle elhárító figura ennyi ideig fennmaradt volna? Ilyen ősi toposz? Dísz? Inkább elhárító figurának mondom, hisz a díszeknek, az ékszereknek is eredetileg elhárító szerepe volt. Szépségükkel, csillogásukkal elvonták a rontó szándékú ember figyelmét viselőjükről. Itt meg sokértelműségükkel gondolkoztatják el a rossz szándékú embert, akár a boszorkányt. Talán valami véletlen „régészeti leletet” rakhattak föl a bátyai istálló szemöldökfájára? Vagy jóval később egy vándor cigány-kovács a maga keleti mitológiáját verte vasba, s árulta a vásárban, s onnan jutott a bátyai istállóba? Ma már nem mondja meg senki.

Az archaikus ábrázolások szimbólumokban beszélnek, s gyakran élnek a többértelműséggel. Az antikvitásban az állatfejű emberek vagy a szárnyas ló elfogadott ábrázolása volt valaminek. A néphitben sem ismeretlen az ilyen beszéd. Gondoljunk a lófejű madárra. A boszorkány elhárító jel egyszerre növényi, állati és emberi attribútumokat hordoz. A régi emberek, akik szimbólumokban gondolkoztak, ennek ellenére azonnal megértették ezeknek az üzenetét.

Ha már én is először tulipánra gondoltam az elhárító jel megpillantásakor, nézzük a tulipán szimbolikus jelentését. A magyar ábrázoló népművészet és a népköltészet igen gyakran idézi. Mint általában a virág, a nőiséget jelképezi – olvassuk a Jelképtárban. Mivel feltűnően gyakori a magyar folklórban a tulipán szerepeltetése, arra gondolhatunk, hogy nem pusztán virágjelképről van szó. Ez egy költőien átfogalmazott vulva ábrázolás, vagyis a tulipán lényegében a széttárt combok és az
„élet kapujának” ikonikus ábrázolása…Erotikus jelkép voltát megerősíti az a tény is, hogy a kapufélfákra vésték, mert közismert volt a nemi szervek gonosz-távoltartó erejébe vetett hit. S ha már a tulipán révén a nőiség van jelen, tudni való róla, hogy a néphit bináris oppozíció rendszerében a nő, mint a férfi ellentétpárja a negatív oldalon áll, a sötétség (s benne minden rossz, pl. a boszorkány) megtestesítője.

Igen ám, de ha alaposabban megnézzük ezt a tulipánt, benne elég határozottan egy lófej rajzolódik ki. Jól kivehetők a fej szembülső formái, a szemek és az orrlyukak is. És ha ezt észrevesszük, a „tu-lipán” szirmai is új értelmet kapnak. Nem szirmok azok, talán nem is szarvak vagy korona, hanem a ló fülei. Persze értelmezhetjük az alakot tehénnek vagy bikának is. Ebben az esetben a szirmok mégis csak szarvak. Érthető, hogy istállón lovat ábrázolnak. Szoktak is ágaskodó paripákat festeni újabban dísznek a szemöldökfa fölötti falra. Itt azonban ennek is védő-elhárító szerepe van. A boszorkány a szemöldökfán, mint egy tükörben, önmagát láthatja. A ló ősanyának, (lásd: Fehérlófia című hősmesénket) a szexualitásnak és halálnak, álomnak és mágiának jelképe.

Népdalaink lóval kapcsolatos képei szexuális szimbólumok. (Megkötése, felszerszámozása, megnyergelése, itatása.) A boszorkányok a bátyai hiedelmekben ló képében is megjelennek. Ismert az állkapocs nélküli szellem-ló képzete. Mint láttuk, a lámpás lidérc is ló- vagy bikafej alakú Bátyán. A magyar néphitben a lókoponya univerzális varázsszer: megvéd a szemmelverés, természeti csapás, állatok megrontása ellen. Kiskunsági kásakavarón két lófej között tulipánt faragtak ki, mintha a mi ló-tulipánunk jelenne meg ott is. Talán a mi elhárító jelünk is ezért ábrázol lófejet.

És vajon azok a hullámvonalat idéző kígyónak látszó indák (vagy karok) szintén jelentenek valamit? Zolnay Vilmos könyvében írja, hogy a kígyó a (go-nosz) lélek jelképe. A Jelképtár szerint az összetekeredett kígyó a világ fenntartója, az élet forrása, s mint ilyen… vulva-szimbólum. Nem véletlen az sem, hogy jelünk a felerősítésre szolgáló öt szeg közül kettő épp a két kígyó szemét jelzi. Az istálló ajtó-félfája a „kint és bent” határa. Az emberi világ és a gonosz lelkek világának elválasztó vonala. Ugyanakkor az égigérő fa földi mása. A kígyó a fa őrállata. A mi motívumunk azonban egy testből nyúló két kígyót ábrázol. Ez nem szokatlan a kozmikus kígyók ábrázolásában. A mitikus alak így egy négykarú Vishnu is lehetne, aki törökülésben trónol. A perzsa képek így ábrázolják. S ha már itt vagyunk, közel kerültünk a népvándorlás-kori szaszanida jellegű karikacsüngők világához.

A csupa jelkép mozaikból álló gonoszelhárító jel feminin jellegű. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a középponti mitikus alak testén a sok átmázolás miatt alig látszik, de azért kivehető, egy hegyére állított rombusz, ami egyértelműen vulva-szimbólum szintén, s mint ilyen, gonoszelhárító jel.

A sokat sejtető archaikusnak tűnő boszorkányelhárító jel még megvan. Lehet, hogy a széthullástól már csak – az igazi formát is rejtő – sokszori átfestés őrzi, menti. Mi lesz, ha szétverik a házat? Szemétdombra kerül egy ősi szimbólumunk.