Két héten át tartott az Egyesült Államok fővárosában az 1967 óta évente megrendezett Smithsonian Folklife Festival, amely a magyar népművészet színe-javát mutatta be az amerikaiaknak – természetesen számítva az USA-ban élő magyarok érdeklődésére is. A népszerű program történetében is rekordnak számít az a csaknem másfél millió néző, akik felkeresték a rendezvények helyszínét.

A száztagú magyar küldöttségben városunk is képviselte magát, hiszen dr. Csonka Takács Eszter (a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum igazgatója, Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság) szervezésének köszönhetően a kalocsai népművészet is helyet kapott a palettán. A kézművesek között utazott Bagó Józsefné, Bolvári Andrásné, Pandur Istvánné, Romsics Lászlóné és Tóth Lászlóné, a táncosok mezőnyében pedig ott volt Markó Fruzsina és Iván Róbert.

A résztvevők közül Bolvári Andrásné Ica nénit – faggattuk élményeiről.

– Milyen volt az utazás a Föld túlsó felére? – kérdeztem Ica nénit, aki a porcelánfestés csodáját vitte magával Amerikába, és társaival együtt közreműködött a kalocsai motívumkincsre építő divattervező, Hrivnák Tünde bemutatóin is.

– Nagyon hosszú. Az első szakasz, a Budapest – Amszterdam közötti út nagyon jó volt, de onnan Washingtonig tizenegy órát repültünk, hát, az nehéz volt. Maga az a hatalmas repülőgép is megdöbbentett, a rengeteg utas között szinte elveszett a száz magyar. Sem a személyzet, sem a körülöttem ülők nem beszéltek magyarul, kicsit ijesztő volt. Innen üzenem mindenkinek: tanuljon nyelvet, ha módja van, mert nem jó ilyen kiszolgáltatottnak lenni! Szerencsére közel hozzám ült egy fiatal zalai táncos lány, ő próbált segíteni, mert még ételt sem tudtam volna választani.

– Hol voltak elszállásolva Washingtonban?

– Egy tizennégy emeletes gyönyörű nagy szállodában. Busszal hoztak-vittek minket a fesztivál helyszínére (a Washington Emlékmű és a Capitolium között található National Mall, a gyönyörű nemzeti park. Szerk.)

– Milyen volt a program?

– Minden nap délelőtt tizenegytől este fél hatig fogadtuk a látogatókat, de mi előbb odamentünk, hogy előkészítsük a munkát. Én porcelán ékszereket vittem, amelyeket előrajzolva kaptak meg az érdeklődők, és ők festették ki. A társaim kézi- és gépi hímzést, papírra előírt mintákat, meg pingálást mutattak be, amit mind ki lehetett próbálni a vendégeknek is. Jöttek hozzánk gyerekek, felnőttek, magyarok és amerikaiak, meg ki tudja, ki mindenki. Nagyon sokan voltak, és mindenki nagyon örült nekünk. Együtt fényképezkedtek velünk, a magyarok közül sokan elmesélték az életük meg a családjuk történetét, és ők is, mi is sokszor könnyekig meghatódtunk a találkozásunkkor. Voltak sokan, akik messziről érkeztek Washingtonba, és több napig ott is maradtak, ők többször is megkerestek minket.

– Kik segítettek eligazodni ezen a hatalmas rendezvényen?

– Végig velünk volt dr. Csonka Takács Eszter, de úgy láttam, a legtöbb tennivaló Fülemile Ágnesre (Fülemile Ágnes a Balassi Intézet New York-i Kulturális Központjának igazgatója, és az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének állományban lévő, külszolgálaton levő tudományos főmunkatársa. Szerk.) hárult, aki szerintem éveket öregedett a fesztivál végére. Úgy láttuk, kevés előkészület mellett sok mindent akkor kellett kialakítani, megoldani, amikor már javában tartott a program, és folyton akadt valami elintézni való.

– Mennyit láttak a városból?

– Volt két szünnap a fesztiválon, akkor tudtunk mi is várost nézni. A fiatalok elutazhattak New Yorkba, mi idősebbek ezt nem vállaltuk, nagyon hosszú út lett volna, mert busszal mentek. Mi gyalog mentünk sétálni, nagyon szép a város, rengeteg műemlékkel, szoborral. Láttuk a Capitoliumot, az óvárost, meg Martin Luther King szobrát, az milyen szép! Gyönyörűek a házak, és mindenki nagyon barátságos ott. Pizzát ettünk egy McDonaldsban, nagyon finom volt. Az idegenvezető azt mondta, jól nézzünk meg mindent, mert a világ legfontosabb városában vagyunk! Hát, szerintem nem éppen, de ők nyilván így gondolják.

– Mi volt a legemlékezetesebb ezen az úton?

– Rengeteg szép élményünk volt, nem is győzném elmondani. Például a divatbemutatókon mi vezettük föl a modelleket az eredeti népviseletben, mindig a ruhákhoz illő stílusban öltözve. Utána mentünk vissza a helyünkre, ami talán úgy 100 méteres út volt. Nahát, az nekünk vagy egy óráig tartott, mert mindig körülfogtak az ottaniak, mindenki velünk együtt, meg rólunk akart fényképet készíteni. Egy fiatalasszony a férje vállára borulva sírt a közelünkben, ijedten kérdeztem, van-e valami baj. Csak azt mondogatta könnyes szemmel, mennyire meghatotta, hogy magyarokkal találkozhatott. Pedig ő már kint született, és mégis… Vagy éppen ezért, ki tudja.

– Milyen volt az enni-inni való magyar szemmel?

– Reggelizni-vacsorázni a szállodában lehetett, kipakoltak mindent, aztán lehetett választani. Nem magyaros ételek voltak, saláták, gyümölcsök, virslik, húsfélék. Hiányoltam a finom hazai kenyeret, meg furcsa volt, hogy minden jégbe volt hűtve. A fesztiválon is csak jeges vizet lehetett volna inni, inkább vettünk ásványvizet. Ebédet a Budapest Bistro főzött, hát azt nem mindig annak láttuk, aminek nevezték, szokatlan ízek voltak. Furcsálltuk, hogy dobozolva kaptuk az ételt, de hát nagyon sok embert kellett kiszolgálni, így tudták megoldani.

– Nagyon fárasztó volt a program?

– Szó, ami szó, nagyon elfáradtunk, de hát azt az ember elfelejti, a szép emlékek meg megmaradnak. Sok névjegyet osztottunk szét, biztosan keresni fognak még minket az ott szerzett ismerősök. Jólesett látni, mennyire örültek nekünk. A küldöttség tagjaival is nagyon jól összejöttünk, a kis modellek úgy kezeltek, mint a nagymamájukat. A két fiatal kalocsai táncos egy hét után hazajött, láttuk őket is fellépni. Én nehezményeztem, hogy miért nem kalocsai ruhában táncoltak. Nem tudom, mi az oka, de sajnálom, hogy így volt.

– A visszaúton már bátrabban ültek fel a repülőre?

– Kicsit. Már nem voltam olyan egyedül, kedves segítségem is akadt a Berecz Pisti személyében („Fölszállott a páva” 2012-es győztese. Szerk.) Pont olyan kedves, mosolygós, mint amilyennek a műsorban láttuk, és annyira figyelmes meg segítőkész, hogy azt öröm látni egy ilyen fiatalembernél.

– Mit gondol, Ica néni, milyen eredménnyel járt az útjuk?

– Nagyon nagy dolog, hogy ilyen sokan megismerhették a kalocsai, meg hát a magyar népművészetet ebben a hatalmas országban. Nekem az tetszett a legjobban, amikor búcsúzóul a magyar nagykövet azt mondta: akik itt voltak, ebben a küldöttségben, hoztak annyi dicsőséget az országnak, mint egy aranyérmes sportoló!