Az egész város ismeri. Sokan gyerekként sertepertéltek körülötte az úttörőházban, vagy a nagy létszámú nyári napközis táborban. A mai felnőttek közül sokakat tanított a belvárosi leányiskolában, vagy éppen ott, ahol a gyesen lévő kollégát helyettesítette. Több mint húsz esztendeje találkozhattunk vele először a művelődési ház legkülönbözőbb rendezvényeinek élén. Művelődési szakember, aki, mint sokan mások, a tanári pályáról került erre a pályára. Nem az a típus, aki könnyen vált, aki feladja, így kitartóan maradt közművelőnek. Ma is tart belső vonzalma a hivatás iránt.

Ülünk az új épület belső teraszán, ahol falak védenek a levegő rezdülésétől, de legalább itt szabad dohányozni. Felszálló bodor kékes felhőkből előbukkan az életút. A nagyszülők, akik Kígyóson laktak, a zárdában végzett tanító édesanya, és a térképész édesapa, aki földmérőként kerül erre tájra. Szóba kerül a nagypapa, akinek Kassán gyógyszertára volt. Kibontakozik Asperjánné Klári közismertebb nevéből a leánykori neve is, amit már kevesen ismernek: Flaskay Klára, és vele együtt Homokmégy, ahol gyerekkorát leélte, és ma is falujának tartja, noha Kalocsán született.

– A homokmégyi általános iskola padjából Kalocsára, az egykori leánygimnáziumba kerültem – kezdi önvallomását –, ahonnan az érettségi után Szegeden kötöttem ki a főiskola magyar-történelem szakán. A ma sokat emlegetett 1968-as legendás évben diplomáztam, és azzal a nekibuzdulással, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, Baranyába mentem egy Mozsgó nevű faluba tanítani, melyről megtudtam, hogy egykor Batthyány birtok volt. Vagy három esztendeig ott tanítottam, majd férjhez mentem „Aspihoz”. Később Hosszúhetényben tanítottam, majd hazaköltöztünk. Asperjánnak még volt munkahelye, de nekem csak helyettesítés jutott.

Aztán hívtak az akkori úttörőházhoz. Egyszerre csak azt vettem észre, én lettem a vezető. Affinitásom mindig volt a kultúra közvetítéséhez, és a gyerekintézmény jó iskola is volt, hiszen mindent magam csináltam a könyveléstől a fűtésen át, az anyagbeszerzésen keresztül a szakkörök megszervezéséig. A gyesről visszatérve már nem volt helyem, és a művelődési központba kerültem igazgatóhelyettesnek, mint évtizeddel később hallottam, nem véletlenül. Közben helyettesítőként kijártam az iskolákba is. Ezek az évek nagyszerűek voltak, hiszen a művelődés berkein túllépve taníthattam is. Vörös Andrással kiválóan tudtunk együttműködni, mert hagyott dolgozni bennünket. Adott a véleményemre is. Amikor Bandi elment, megbízott igazgató lettem, de Török János rábeszélt, hogy kinevezzenek, ne legyek életem végéig „meg-bízott igazgató”. Gyakorlatilag 1987-től irányítottam önállóan az intézményt. A buktatókat leszámítva szép volt!

Belépünk az élettörténet egy új fejezetébe.

– Szerencsém volt, hagytak dolgozni, ha voltak is konfliktusok. Mindenesetre sok-sok ötletet sikerült megvalósítani, és országosan is kitűnni kezdeményezésünkkel. És a kérdésére, hogy mi volt szép, emlékezetes, szívemhez közelálló, azt mondom: sokminden. A szüreti mulatság, amit Perity Pista talált ki, és Zs. Kovács adott később neki nevet, hogy legyen Paprika Nap, hiszen itt paprikát szüretelnek, nem szőlőt. A kiváló ötlet mára nemzetközi értékű. A Szentiván éji utcabállal a Sóhajok hídja alatt – ami mára átment néptánc találkozóba – gyakorlatilag hagyományt teremtettünk. Na és a Kajális, ahol a közönség lényegében önmagát szórakoztatja. Igen büszke vagyok a Nemzetek Napjára, az Országok, népek, kultúrák bevezetésére. Egyedülálló művelődési szakmai munka volt. Nemcsak egy nemzet, egy más földrész népének sokszínű kultúrája jött ide, de a mi hírünk is ment tovább. Rádöbbentünk, hogy nincs olyan földrész, ország, ahol kalocsai meg ne fordult volna.

Az elismerésére egyetlen jellemző: a japán nagykövet hazautazása alkalmából meghívott a búcsúfogadásra, és a következőket mondta: Japánt bemutató magyarországi rendezvény még nem volt olyan szintű, mint a kalocsai. Mi voltunk a példa, és számos város keresett később bennünket. A világ távoli nagy kultúráit akartuk bemutatni, amíg ment, sikerrel – teszi hozzá némi nosztalgiával.

– Engem alapvetően érdekel a vizualitás, az emberi kultúrának ez a szelete. Szerettem volna, hogy kiállításaink ne legyenek belterjesek, hanem nyitottak legyenek a kortárs magyar képzőművészet irányába, ne legyenek belépődíjasak, hogy hozzájuk férjen minden érdeklődő. Sikerült.

Van fogékonyság és van nyitottság is a város közönségében, amihez nagyban hozzájárult a képzőművész tábor is. A kiállítások, galériák beépültek a város életébe. Ami a hozzáértésemet illeti, és olykori bevezető gondolataimra utal, az a becsületes és tisztességes munka része. Mindenhez természetesen nem értek, tehát pótoltam szakkönyvek tanulmányozásával. Időközben elvégeztem a Pécsi Tudományegyetem kulturális menedzser szakát is. Elmondani valamiről valamit csak akkor lehet, ha az ismeretünk tízszerese az elmondottaknak. Erkölcstelen lett volna, ha valamiről nagyon keveset tudok, mint rendező, irányító szakember. Egyébként is csapatmunkában dolgoztunk, kiugró eredményeket csak csapatban lehet megvalósítani, és ez a közösség kiváló! Persze vannak, akiket sajnálok, hogy elmentek. Hogy nyugdíjasként mit csinálok a jövőben? Nem adom föl, terveim vannak.

Kissé fázósan álltunk föl a terasz rezzenéstelen levegőjében, miközben a hamutartóba került az emlékeket serkentő, elhamvadt cigarettavég.