Az én Kalocsám

Az aratás után...

2009.03.15 20:39    |    Pécsi László  

Visszaemlékezéseimet az aratással fejeztem be legutóbb. Ezzel kapcsolatosan felhívott lapunk egyik olvasója, régi kedves ismerősöm, Vargacz Károlyné Dinkó Ilus néni. Pontosítást kért az aratási csomókról leírtak kapcsán, melynek szívesen eleget teszek. Tehát a csomóba összerakott kévék nem a kalászukkal álltak kifelé, hanem a szárukkal. Így sokkal stabilabban álltak, és a záró papkéve védte a többit a beázástól.

A Péterpálkor kezdődött aratás 8-10 nap alatt befejeződött. Alig fújtuk ki magunkat, jött az általunk, gyerekek által egyik legjobban várt esemény, a hordóskodás. Azaz a gabona behordása a tarlóról, hogy aztán jöhessen a cséplőgép. Ez nagyjából július második felére esett. Nevezetes dátum volt Illés napja (huszadika), mert az akkortájt gyakori nyári viharok szokták a csomókat felborítani, szétszedni. Jobb volt, ha addigra bekerült a gabona. Akinek több volt a termése, nagyobb udvara, kertje volt, az otthon szerette tárolni cséplésig a sajátját. A Rákosi rendszerben erre külön engedély kellett. És ha be akartak tartani a parasztnak – gyakran akartak – akkor ezt nem engedélyezték. 56 után már elmaradtak ezek az akciók. Akinek kevesebb gabonája volt, az a szérűkre (szűrűkre) hordóskodott. Ezek megszokott kijelölt helyen voltak. Így a Pataji úton, a mostani Lidl környékén, Homokgyőrben a járműszövetkezeti vasúti átjárótól balra (ma is ugyanaz a terület, de már szántó), és a Meszesi úton, ahol a Szérűskert utca – nagyon helyesen- ma is őrzi emlékét. (Abban az időben nyugodtan odahordhatta mindenki egyik legféltettebb kincsét, saját búzáját, árpáját, semmi nem tűnt el, sőt cséplés után még a szalmáját is onnan hordta haza folyamatosan. Tele vagyok jóindulattal, mégis biztos vagyok benne, hogy manapság mindennek lába kelne.)

Mi szerencsések voltunk, mert mindent otthon csinálhattunk. Hárman – rokonok – összefogtunk, és egymásnak segítve egy hét alatt bekerült az udvarokba a gabona. A hordóskodás kisebb ünnep volt. Ennek kárát a kakasok látták, mert azok kerültek az asztalra, a tyúkok bánatára, vagy örömére. Azoknak a kakaspörkölteknek nem volt párja. Utána jó kélősrétes következett, kellett is a kalória. A kocsikra felkerültek a szélesítő vendégoldalak, melyekkel 3-4 méter szélesen lehetett pakolni. A magasság is körülbelül ugyanilyen volt. Egy kocsira 4-5 csomót, azaz 70-80 kévét illett felrakni. Aztán két rudalókötéllel jól átkötni, nehogy hazafelé úton leboruljon a teher. Annál is inkább, mert mi is a tetején voltunk. Számunkra lényeges volt, hogy minden fordulónál ott legyünk. Nem a megszokott, unalmas saját lovaink mögé ültünk, leviziteltük a rokon lovak képességeit. Persze azért segítettünk is, bár a kévék kocsira dobálása még nemigen ment, valószínűleg ma sem menne.

Otthon aztán asztagokba került a gabona. Az asztag úgy nézett ki, mint egy házikó, 2-3 méteres téglalap, ugyanekkora tetőzet, a hajazat. Egyik oldalon állt a búzaasztag, mellette a kisebbek, az árpák, meg a zab .A két sor között pontosan akkora távolságot kellett hagyni, hogy a cséplőgép majd elférjen, de ne is legyen tőle messze. Az asztagot akárki nem rakhatta, mert az nem ázhatott be, meg látványnak sem volt akármi, pedig csak pár hetet élt. Általában a család legtapasztaltabb férfitagja volt ennek a mestere. Nálunk ez a személy a Kis Papi volt, aki hosszú élete során több százat összerakott.

Ha megtörtént a hordóskodás, a gyerekekre várt még egy feladat. Az asztagok mellett szigorú előírások alapján több száz liter vizet kellett tűzvédelmi célzattal tárolni. A hordókat, kádakat, lugzókat mi hordtuk tele vízzel, melyre szerencsére tűzeset híján csak csépléskor mosakodásra volt szükség.

Két–három hét, elérkezett augusztus eleje, közepe és a cséplés. Vártuk, lestük a gépet, amely a Kígyós végéről jött. Mikor a Balaton Pista bácsiékhoz ért, már számoltuk a napokat, mikor kerülünk sorba. Értettük a dolgunkat, lehetett adni a véleményünkre. És eljött a várva várt nap, begördült a kapun a cséplőgép. Általában körmös traktor vontatta (olyan, amilyen Hartán a tetétleni út mellett látható). A sebesség úgy 3-4 kilométer volt óránként, több nem is lehetett, mert a gép platóján voltak a kellékek , meg a vaskerekek miatt a szerkezet is szétrázódott volna. A fél utca gyereke kísérte, úgyhogy minden szomszéd cséplését figyelemmel kísértük, mint nagyszerű nyári programot.

Élmény volt nézni, ahogy ez az elmés szerkezet dolgozott, ahogy fogyott az asztag, és nőttek a szalmakazlak, vagy a kisebb boglyák, a zsákokban meg aranylott a búza.

A cséplést a cséplőbanda végezte. A banda kifejezést persze a legnemesebben kell értelmezni. Ez volt e neve annak a 20-21 emberből álló közösségnek, akik a cséplés pár hetére álltak össze. (Ezen „mesém” összeállításában segítséget kaptam barátomtól, egykori alsóereki cséplőmunkástól, Balogh Alberttől.)

A vezetőjük volt a bandagazda, a legtapasztaltabb, tekintélyes és megbízható férfiember. Ő dirigált, fegyelmet tartott, ő volt a mázsánál, ő felügyelte és osztotta a bandatagok részesedését. Ez 4 és fél százalék volt, és minden gazda minden gabonából ennyit volt köteles adni. Külön járandósága volt a gépnek, ez 3 és fél százalék. A napi járandóság 40-50 kilót tett ki, úgyhogy a cséplés végére összejött a munkásoknak akár 10 mázsa búza is, amely egy család egész évi fejadagját biztosíthatta. Ezért a napi 40-50 kilóért nem akármilyen körülmények között dolgoztak hajnaltól napestig. A tűző nap, a hőség, a rengeteg por, a nehéz fizikai munka emberpróbáló volt.

Maga a gép nagyon szépen és tisztán dolgozott. (A mai kombájnok közel sem dolgoznak ilyen precízen.) A mag abszolút tisztán került ki, a különböző rostákon menet közben kiválasztódott a szalmatörmelék, a polyva, mindenféle szemét, a por.

A gép tetején volt a dob, melybe az etető adagolta a gabonát. Ez külön „szak-ma” volt, a bandán belül ezt akárkire nem bízták. A kévét szét kellet rázni, magát az etetést érzékkel kellett végezni. Két személy váltotta egymást, mert por volt jócskán odafent is. Őket szolgálta ki közvetlenül a kévevágó, aki kis kézi kaszával vágta el a kötelet, és adta kézbe a kévéket, melyeket az asztagról a két kévehányó dobált a speciális, hosszúnyelű villájával. Amíg az asztag magasabb volt, mint a gép platója, addig könnyű munkának tetszett, de ha alulról felfelé kellett dobálni, bizony megremegtek a lábak. Valamivel könnyebb volt a szalmánál dolgozók helyzete. Négy személy fogadta a gép elején a szalmát. A szalmahúzók a nevükhöz méltóan kihúzták a szalmát a gép alól, mindig egy petrencére valót.

A petrence egy tisztességes rakás volt, melyet petrencerudakra raktak. Ezek vékony, tenyérbe való, de erős akácrudak voltak, több szezont is kibírtak. A szalma kazalba került, vitte fel a két petrencés. A hátsónak hosszabb karúnak és hosszabb lábúnak kellett lenni, mert ahogy a kazalon felfelé mentek, a hátsónak vízszintbe kellett emelni a rudakat, különben a szalma visszacsúszott volna. Fenn már várta őket a kazalos, vagy kazalmester, aki a műalkotás kazalt rakta. Ez akár több évig is szalma maradt, hát nem ázhatott be. A petrencések és a kévehányók váltották egymást. Ha volt egy kis szabad idejük, akkor „pihenésképpen” besegítettek a zsákolásban, mert a munkához hozzátartozott a bezsákolt gabona bevitele a fészénybe, a kamrába, vagy akár fel a padlásra. Egy jól megtermett búzászsák akár 80 kilót is nyomott, kellett hozzá spiritusz.

A legtöbb port a polyvahordók, meg a törekhordók nyelték, igaz, cserébe az ő terhük volt a legkisebb. Ezt a munkát gyakran nagylányok végezték a bandában.

A bandától különálló személyiség volt a gépész, aki nevéhez híven a gépek karbantartásáról, a cséplés szakszerűségéről, a balesetvédelemről gondoskodott. Ő a gépállomás alkalmazottja volt. (Megjegyzem, a gépállomások is szovjet mintára szerveződtek, korábban a cséplőgépek magántulajdonban voltak, de mint osztályidegenektől, elvette azt az állam.)

A cséplőgép elment, a parasztember túlesett a gazdasági év legfontosabb eseményén. Meglett a kenyérre való, meglett az árpa meg a zab az állatoknak, tele lett a polyvás, büszkén sárgállottak a szalmakazlak, meg a szalmaboglyák, lassan telítődött az előző télen kiürült kert. Nekünk meg már csak pár napunk maradt a vakációból, mert ekkorra augusztus végét írta a naptár.


Kultúra

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás