Kezdődhettek a tavaszi munkák. Ha korábban jött, annak örültek, mert nem kellett kapkodni. A népi mondás szerint, ha Julianna napján megszólalt a pacsirta, a kertek alatt a tavasz. Ez február 16-a; hát, nagyon ritka év volt, amikor kitavaszodott erre az időszakra. Bár nagypapám mindig emlegette, hogy negyven-valahányban Julianna napján elvetették a tavaszi árpát.

A tavasz általában szántással kezdődött, mert az őszi mélyszántást nem mindig tudták befejezni, meg volt olyan föld, amelybe jobb volt vetni tavaszi szántás után. Természetesen ez is lovakkal történt, el lehet képzelni az őszi mélyszántás mélységét a mai traktori teljesítményhez képest. Az is előfordult, hogy reggel elindultak szántani, és a művelet elkezdésekor megeredt az eső, lehetett hazajönni. Nem volt kellemes, de abba az életformába ez is belefért. A szántás eszköze ugye az eke volt, melynek lényeges eleme az ekevas, melyet éleztetni kellett. Ezt mi a Hősök útján sokáig meglévő Sebők kovácsműhelyben végeztettük, gyakran összekapcsolva a lópatkolással. A kovács még edzette is a vasat, mert erősnek és tartósnak kellett lennie.

A lóvontatású ekék nélkülözhetetlen kiegészítő eszköze volt az eketaliga. Egy kétkerekű vastaligáról van szó, a két kerék középen összekapcsolva, magassága körülbelül 70 centi, egy ember fel bírta emelni. Ehhez kapcsolódott maga az eke a hosszú szarvával. A taliga elé fogták be a lovakat, ezzel szabályozták a szántás szélességét, mélységét. Az egyik kerék mindig a boroz-dában ment, a másik mintegy sorjelzőként működött. Szívesen emlékszem egy különleges szántásra, vagy vetésre, melyek összetartoztak. Ez általában május elején volt, nemegyszer május elsején, pusztán azért, hogy a munka ünnepén is legyen egy kis konkrét munka. A nagy kert, mely tele volt télen a takarmányokkal, szénával, csumaszárral, májusig kiürült, újra lehetett hasznosítani. A teheneknek készült a nyári, a legelést kiegészítő takarmány, a csalamádé. (Felnőtt fejel szembesültem azzal, hogy a csalamádénak emberi vonatkozása is van, a vágott savanyúság.)

A mi csalamádénk a zöld kukoricaszár volt. Május elsején  az üres kertre jó sűrűn elszórták a kukoricaszemeket, ezt sekélyen beszántották, majd hengerezték. Ha kellően vizes volt a föld, a kukorica gyorsan kikelt, és egy jó hónap múlva már akár vágni is lehetett. Ahogy mentünk befelé a nyárba, már apró csövek is voltak, a tehenek igen szerették, szőröstől-bőröstől megették. A gyengébb szárakat kaszával, a vastagabbakat csumavágó kapával lehetett vágni. Ez gyerekmunka volt, mire a tehenek hazajöttek a páskumról, már készre vágtunk három- négy nyalábot. 

Szántás után jött a vetés. Szinte minden házban volt vetőgép, melyeket a kocsi után kötöttek, és zörögtek velük ki a határba. Ezek elmés, egyszerű szerkezetűek voltak,  lehetett szabályozni a kiszórandó mag mennyiségét, a vetés mélységét, a sorok szélességét meg egyszerűen a csoroszlyák nyitásával, zárásával. Még ma is látok belőlük néhányat, nyilván örök időkre készültek

A vetés után nemcsak a magok keltek ki, hanem a gazak is Következett a kapálás. Nagy szégyen volt a gazos, elhanyagolt föld. Nem kellett senkit felszólítani a gyomirtásra, a parlagfű allergia sem volt napirenden. Nagyobb mennyiségben kukoricát, kisebben napraforgót, répát vetettek. Általában kétszer kapáltak, kelés után, és terméshozás előtt. A kapálást megelőzte az ekézés lókapával. Ezt egy ló húzta. Beállították a sorba, okos állat lévén ki nem jött belőle. Gond a sorok végén adódott, mert forduláskor bizony letaposta a növényt. De erre is volt megoldás, a lovat lehetett vezetni. Ki volt erre legalkalmasabb? Hát mi, a gyerekek. Fogtuk a zabla szárát, és talpaltunk a ló mellett. Vegyszeres gyomirtás ismeretlen volt, bebizonyítva a ma is érvényes tételt, hogy a legjobb gyomirtószer a kapa.

Június végén aztán eljött a legnehezebb, de legszebb munka, az aratás. Nem volt szebb látvány a sárguló búzatáblánál. Nagyon szerényen már négy személy is tudott aratni. Kellett egy kaszás, egy marokszedő, egy kévekötő, és egy gyerek kötélterítőnek. A parasztember tudott kaszálni, illetve aki nem tudott, az nem is volt közéjük való. Persze kellett egy jó kasza, amelynek lényege a pontos beállítás mellett a jó él volt. A kaszát illett tudni jól kikalapálni az üllőn a kalapáccsal, aztán meg a kaszakővel megfenni. A kaszakő fel volt kötve a kaszás derekára, a tokmányban. Ebben mindig volt víz is, mert csak vizes kővel lehetett élezni. A kasza élének és a kőnek megfelelő szögben kellett állniuk egymáshoz, mert csak így képződött jó él. A jó kaszás után kicsi tarló maradt, így több lett a szalmának való is. A marokszedők (Kalocsán kettőzőnek hívták őket) az asszonyok voltak. Általában kézzel szedték a markot, de ha tüskös volt a gabona, akkor a sarló is előkerült. A kéve a kötélre került, melyet mi, gyerekek terítettünk el. A kötél ugyanabból a gabonából lett összefonva, a lányok copfjához hasonló módszerrel. Ezt bontottuk ki, ebbe lehetett aztán bekötni az összerakott gabonát. Ezt a munkát végezték a kévekötők, zömmel a nagypapák, a kaszálás nekik már nehéz volt

Estefelé aztán következett a táblán a rendcsinálás. A kévéket egybehordtuk, majd kezdtük összerakni. Kalocsán csomókba rakták, a köztudatban inkább a keresztek az ismertek. A csomókba kevesebb kéve került, szám szerint tizennégy. Ezek speciális kis építmények voltak. Alulra került egy nagyobb kéve, majd erre ráborítottak a négy égtájnak megfelelően háromszor négyet, és tizennegyedikként a tetejére került a legnagyobb, a papkéve. Ez zárta a csomót, ezt hozzákötötték az alatta lévőkhöz. Minden kéve a kalásszal kifelé állt, így az esővíz lefolyhatott. Ezek a csomók erős tákolmányok voltak, de egy igazi nyári vihar azért kikezdhette őket. Ezért egy viharos napot követően körbejárták a learatott táblákat, és visszaállították a rendet.

Semmi nem veszhetett kárba, ezért a nap végén még felgereblyéztük a friss tarlót, hogy az elhullott szálakat összeszedjük. Erre szolgált a nagybőgő, amely egy csaknem kétméteres széles fagereblye volt. Ezt külön kévébe kötötték, ennek kaparék volt a neve. Bizony meleg napok voltak, sok jó hideg vizet megittunk a korsóból, melyet a határban őrzött, és tisztelt ásott kutakból szedtünk. Az aratás pár nap alatt lezajlott. A gabona a csomókban tovább érett, hogy aztán majd utolérje a cséplőgép.

Aztán hamarosan megjelentek az aratógépek, meg a kombájnok, a sarlók, a nagybőgők meg felkerültek a padlásra, a kaszások meg a kettőzők az emlékeinkbe.