Az én Kalocsám

Játékaink II.

2009.07.12 10:35    |    Pécsi László  

Miután, ha számottevő kisebbségben is, de lányok is voltak az utcában, őket is bevontuk néhányszor a játékba, vagy éppen fordítva is történhetett.

Az egyik ilyen koedukált játékunk neve a „Ki szereti, ki szereti” volt. Libasorba álltunk, az elsőnél volt egy labda, azt hátra dobta, közben kérdezte, hogy ki szereti a valamit, vagy ami fontosabb volt, a valakit. Aki elkapta a labdát, az szerethette például a mosogató rongyot, de megtudhatta éppen aktuális szerelme nevét is. Aztán előre állhatott és ő diktált tovább.

Közösen játszottuk az árokba cicát. A cica az árok mélyén, a sok egér meg az árok partján ugrándozott. Az egyik partról a másikra ugrás közepette kellett a cicának elkapni valakit, hogy aztán az legyen az új cica.

A bújócskát, nálunk a humót nagyban játszottuk. Nagyon sokan és jó nagy területen. Kiváló bújóhelyek voltak az eperfák, a széles törzsű nyárfák, a mély árkok. A kocsiúton is lehetett száguldozni, ha paccsolni akartunk, nem zavart bennünket semmi.

Furcsa játékunk volt, egyúttal nagyon szerettük is, a „hajúka-bajúka”. Ilyet azóta sem láttam, talán teljesen elveszett. Ehhez kellett egy jó marék sár, melyet az árkok alján mindig találtunk esők után. Ezt – akár a tésztát – kicsit összegyúrtuk, téglát, kockát, vagy akár kerek tortát csináltunk belőle. Ha hígnak találtuk és nehezen állt össze, egy kis porral segítettünk rajta. Mikor elkészült a remekmű, a közepébe csináltunk egy mélyedést a kezünkkel, de előfordult, hogy a meztelen sarkunkkal. A lényeg az volt, hogy egy vékony réteg maradjon csak, ki ne lukasszuk. Ezután kézbe vettük, és a lukkal lefelé a földhöz csapva elég nagyot durrant. Nem mellékesen elég sok sár is szétfröccsent. Ekkor kellett a mondóka: Hajúka-bajúka, akkorát szóljon, mint a …valaga. Nyilvánvaló, a pontok helyén egy személynév szerepelt, nem volt mindegy, kié szólt nagyobbat. Ha valamelyik szomszéddal bajunk volt, akkor az ő járdáját sároztuk össze, meg egy kicsit a háza falát is.

A lányok már akkor is játszották a „sántikát”, meg ugráltak a kötéllel, mi fiúk ezeket rangon alulinak tartottuk.

Ha tombolni akartunk, jött a csendőr-rabló, adva volt hozzá a nagy terep. Én nem szerettem ezt játszani, mert csak a rabló szerepére voltam alkalmas, ami nem egy kellemes elfoglaltság.

Békésebb játékaink is voltak, mint a golyózás, azaz klikkerek gurítása egy kis gödörbe. Klikkerek helyett csavarokat, és azok alátéteit is dobáltuk a célba. Kicsempésztünk a konyhaasztal fiókjából egy-egy jó bicskát, és azt az udvar puha földjébe beleállítva területszerző játékra használtuk.

Ha beszorultunk a szobába, akkor sem kellett egy kis fantáziáért a szomszédba menni, mert találtunk megoldásokat. Például a kártya, igaz, hogy még nem az ultimó, de snapszerozni már tudtunk, és a szülők kedvenc kártyajátékát, a – jó kalocsaiasan – „Borgyút” is műveltük.

Előkerült a keménypapírra előrajzolt „malom”. Talán még ma is játsszák valahol. Nagyon egyszerű logikai játék. Eltérő színű gombokkal, de fehér és tarka babszemekkel is rakosgattuk a figurákat.

Társasjátékaink is voltak, a Ki nevet a végén, meg a Lóverseny. Na és a sakk, mert bizonyos Csicsa Pista bácsi mindenkit megtanított sakkozni, amelyet egy életre megszerettünk.

A gombfoci volt talán a legkedvesebb. Mindenki elkészítette gombokból saját csapatát, és az akkori sztárok így költöztek be szobáinkba. Nálam a Budapest XIII. kerületben lakók voltak már akkor is a menők. (A maiakat nem biztos, hogy megörökíteném.)

Jaj volt a nagykabát-gomboknak, azok voltak a menők. Még egymásra is ragasztottuk őket, olvasztottuk hozzá a gyertyát. A játéktérre jó lett volna az asztal, de hát az egy szem szobai másra kellett, Nekihasaltunk hát a padlónak, és abból rajzoltuk ki a pályát.

Marad a gyerek, ha játszik, remélem velem együtt sokan, ha kis időre is, újra gyerekek lehettünk.


Kultúra

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás