A cséplés után kicsit lehetett lazítani, erőt gyűjteni az őszi munkákhoz. Mi, gyerekek folytattuk az iskolát. Visszahúztuk a pacskerokat, mert nyáron leginkább mezítláb, sőt
„mesztéláb” jártunk, legfeljebb tornacipőt, azaz dorkót húztunk, ha rosszabb volt az idő, vagy ha fociztunk. A tanulás, meg a játék mellett maradt időnk arra, hogy továbbra is segítsünk az otthoni munkákban, ezt el is várták tőlünk. Nem kellett lemondanunk a televízióról, a számítógépről, a mobil játékokról, mint ahogy ezt hasonló esetben meg kellene tenni szegény mai fiataloknak.

Akinek földje volt, az biztos, hogy kukoricát is vetett, amely szeptember végétől kezdett érni. Ez volt a legnagyobb vetésterületű növény, de mindig volt mellette kevés napraforgó, takarmányrépa, olykor cukorrépa, meg a kukorica közé elvetett tök. Ezek betakarítása időre volt beosztva, el is ment velük az ősz. A földek folyamatosan szabadultak fel, hogy aztán lehessen szántani, meg a búzát elvetni. Érdekes, hogy a kalocsai parasztok csak módjával vetettek kalocsai paprikát, kellett a föld az állatok takarmányához. (Később a háztáji földek korában már a jó jövedelmezősége miatt azok is paprikát termeltek, akik korábban azt sem tudták, mi fán terem.)

A kukoricaszedés volt a legnagyobb őszi munka. A csöveket egyszerűen letörtük a szárról, az úgynevezett száron fosztás csak később lett divat. Kellett ugyanis a fosztalék, melyet szerettek a tehenek, vagy ha már romlott a minősége, jó volt alomnak, terítésnek. Mielőtt beálltunk volna a táblába, kellett egy kis szervezés. Kijelölésre kerültek azok a sorok, ahová a csöveket dobtuk. Itt szempont volt, hogy ez két sorba történjen, és ezek közé éppen beférjen a lovas kocsi, sőt a rakásoknak még egymással szemben kellett lenni, hogy a kocsira pakolás két oldalról egyszerre menjen. Ahová a kocsi beállt, azon sorokból a szárat is kivágtuk. A kukoricatáblák úgy néztek ki, mint egy labirintus. A szedés viszonylag könnyű és gyors munka volt, úgyhogy kora délutánra már összejött annyi, hogy meg lehetett kezdeni a hazafuvarozást. Addigra mi is hazaértünk az iskolából, alig vártuk, hogy kikocsikázhassunk, és alkalmasak is voltunk a kukorica feldobálására. Előfordult, hogy éjszakára kint maradt a termény, mondanom sem kell, hogy abban az időben nem kelt lábra másnapra. Este aztán vacsora után nekiültünk a fosztásnak, apraja-nagyja. Előkerült a petróleumlámpa, mert az udvar sarkán, vagy a fészényben már nem volt villany, spórolni kellett (azzal is). Ezeknek az estéknek különös hangulatuk volt, a hűvös levegővel, a holdfénnyel, a csenddel, melyet csak egy-egy kutyaugatás tört meg, no és a békés családi beszélgetéssel.

Ha fáztunk volna, melegített bennünket a fosztalék. Amikor ebből nagyobb mennyiség összejött, annak elhordása a mi feladatunk volt a polyvásba. A kukorica néhány napot szikkadt a fészényben, majd újabb estéken hordtuk a góréba, akinek ilyen nem volt, az a házpadlásra. Ide csak egészséges, érett kukorica kerülhetett. A fejletleneket (lófogúnak hívtuk) különválogatták, hogy aztán kisbaltával összeaprítva csutkástól együtt a lovak jóízűen megegyék. A górézás férfimunka volt, a kukoricával telt vesszőkosarak nyomták a vállat. Ahogy nőttünk, erősödtünk, nekünk is jutott kosár. A góréban jó helye volt a kukoricának, átjárta a szél, és következő tavasszal jöhetett a morzsolás. (Sokáig kereskedelmi fogalom volt a májusi morzsolt.) A legtöbb házban volt egy nagy lendkerekes, kézzel hajtható morzsoló, melyet később már villanymotor hajtott (nekünk még mindig megvan, csak a kukorica hiányzik).

Napraforgóból is mindenkinek volt valamennyi terület. A jól megtermett tányérokat késsel vágtuk le a szárról, és úgy került a kocsira. Itthon aztán következett a bugázásnak nevezett művelet. Egymás tetejére raktunk 4-5 tányért, és egy kizárólag erre a célra használatos bottal püföltük, mire a magok kihullottak. A mag eladásra került, az üres tányérokat mi gyerekek lehordtuk a kertbe. Miután megszáradtak, jó tűzrevaló lett belőle, a sparheltban kiválóan égett. (Semmi nem veszhetett kárba). Aztán visszamentünk a földre a napraforgó száráért, mert abból meg kerítés készülhetett. Ami erre nem kellett, az tűzrevaló lett, a kukorica csutkájával együtt egész télen biztosítva volt a konyhai tüzelő.

Az őszi fagyok előtt be kellett takarítani a répát. A takarmányrépa (felénk marharépa) jó évjárat esetén jó nagyra nőtt, nem véletlen, hogy még mese is lett belőle. A répaszedésnek is megvolt a maga jól bevált szokásrendje. Kiástuk a földből, majd hazaszállítás után otthon körülültük, és leszedtük a leveleket. Az ép és zöld levelek kiváló eledelül volt a teheneknek, disznóknak, mert ugye semmi nem veszhetett kárba. A lepucolt répákat pallódeszkán csúsztattuk le a verembe. Ez szakértői munka volt, melyet mi gyakran kisajátítottunk. Óvatosan kellett vele bánni, mert csak ép répa kerülhetett a verembe, viszont könnyen eltört.

Hátra volt még az érett tökök behordása a kukoricaföldről, ez sem mehetett nélkülünk. Ma is kuriózum egy-egy jól megtermett tök, régen is voltak szép példányok. Ismétlem önmagam, a tök is kiváló takarmány volt. Ezt is a kisbaltánkkal vágtuk össze apró falatokra. Előtte azonban kiszedtük belőle a magot, mert a pirított tökmag mindig igazi csemege volt. A mai műanyag tasakban árult persze ízében, zamatában meg sem közelíti az akkorit. Ha hozzáteszem, hogy frissen és nemegyszer kemencében sütöttük, el lehet képzelni a különbséget.

Így ért véget az ősz, a szántással vetéssel együtt. E mesém szerint éltek generációk évtizedeken keresztül, míg a kor meg a politika mást nem diktált.