A parasztember decembertől márciusig – úgy mondta – bekötött. Kicsit pihent, kicsit szórakozott, erőt gyűjtött a következő szezonra. Az állatai azonban nem ismerték az ünnepet, azokkal télen is bánni kellett minden nap, legyen az karácsony, vagy egy szürke hétköznap. Ebben a munkában napi rendszer volt, attól eltérni nem lehetett. Reggelente és estelente is el kellett végezni ugyanazt a műveletsort az istállóban és környékén.

Parasztkocsi, mögötte szalmaboglya, előtte az ifjú pár, 1946 áprilisából

Az állatok reggelre elvégezték a „dolgukat”, következett a kiganézás, azaz a trágya kiszedése, kihordása az istállóból. Ennek a munkának speciális eszköze a dragacs (tragacs) volt, ami valójában egykerekes, hosszított, fából vagy később vasból készült talicska volt. Tisztességesen meg lehetett pakolni, ráfért arra akár egy mázsányi teher is. Visszafelé nem kellett üresen jönni, mert azzal a fuvarral került be az alomszalma, melyet terítésnek hívtunk. A nyáron tökéletesen összerakott boglyából – nálunk szalmabaglyából – egy nyélre illesztett jókora horoggal (vonyigó) lehetett kihúzni a szalmát, és bevinni az állatok alá. A szalmát egyszerűbben vasvillával is behordták, csak azzal nehezebb volt. Aztán következett az etetés. A lovak menüje abrak és széna volt. Nagyon szerették a zabot, külön termeltek is számukra. Kedvenc szénájuk a szintén külön termesztett muharszéna volt.

A tehenek a tejeléshez komoly abrakot kaptak, melyet répából, polyvából vagy szecskából és kukoricadarából kevertek össze. Kaptak még fűszénát, és az egész napos rágcsáláshoz kukoricaszárat, felénk így mondtuk: csumaszárat. A csuma a csumakúpban vészelte át a telet. A csumakúpok az udvar valóságos építményei voltak, egy igazi mértani remek. Kör alap, 4-5 méter átmérővel, ebbe szorosan egymás mellé rakott kévékbe kötött szárakkal. Ennek a tetejét kezdték fokozatosan szűkíteni, míg végül kialakult az igazi kúp, A szélein a kévék tetőcserépszerűen voltak elhelyezve, így a víz lefolyt róluk, és a kúp belsejében lévő akár 100 kéve is egészen tavaszig szárazon maradt. 3-4 csumakúp is volt egy udvarban. A tehenek mintegy lenyalták a száraz leveleket. A visszamaradt szár volt az ízék, ami nélkülözhetetlen fűtőanyaga volt a kemencéknek. Ezt az ízéket a jászolból való kiszedés után elvágólag összerakták, kévébe kötötték, és száraz helyre, leginkább a fészény padlására eltették. Az ízék összerakása gyakran volt a gyerekek munkája, szívesen is csináltuk.

A veremajtó, a polyvásajtó, a „retyarát” ajtaja a ház legvégén.

Elmaradhatatlan feladat volt az állatok reggeli és esti itatása. A vályút telehúztuk a gémeskútból vízzel – nagyobb gyerek már erre is képes volt. Aztán az állatok szépen kisorakoztak, teleitták magukat, és ugyanolyan szépen visszamentek a helyükre. Ennyi volt naponta a jártatás, a levegőzés. Először mindig a lovak kerültek sorba, mert azok finnyás állatok voltak, ők csak az igazi tiszta vizet itták meg már akkor is. A tehenek aztán naphosszat kérődztek, a lovak olykor rendetlenkedtek.

A legfontosabb művelet a fejés volt reggel és este, mert a teheneket azért tartottuk, hogy tejet biztosítsanak a családnak. Nem is volt jobb ital a frissen fejt meleg tejnél. A tej további sorsa az asszonyok kezében volt, igaz, a fejést is ők végezték. Kisebb része házi feldolgozásra került, aludttej, túró, tejföl formájában. A nagyobbik rész „házakhoz” került. A házakhoz naponta vitték, kezükben a tejeskannával, meg a mérésre szolgáló „félliterrel”. A város felső részén lakó polgári családok voltak a megrendelők. A ház megbeszélt helyére ki volt helyezve a tejeslábas, amibe belemérték a kért mennyiséget. Volt olyan hely, ahol az ablakban volt az edény, hó végén mellette a pénzzel. A bizalom mindkét fél részéről természetes volt, a tej még ünnepnapokon is frissen és pontosan érkezett.

Télen fontos volt, hogy a lovakat megjárassák. Alig vártuk, hogy leessen a hó, és előkerüljenek a lovasszánkók. Ezek nem a ma látható idegenforgalmi látványosságok szerint készültek. Egyszerű, széles fatalpas, a paraszkocsihoz hasonló alkalmatosságok voltak. Ezek elé fogták be a lovakat, előtte azonban felkerültek a téli patkók a patáikra, mert csak azokkal lehetett a síkos terepen biztonságosan közlekedni. A szánkókkal hordták ki a földek végére a ganét, melynek tetejére, a lópokrócokra mi is felültünk. Gyönyörű látvány volt a téli határ a havon szaladgáló nyulakkal, foglyokkal, fácánokkal. Érdekes volt, hogy a behavazott tájon is megtalálta mindenki a saját földjét, mert a végeikben a jellegzetes fákat, bokrokat mindenki jól ismerte.

A télhez tartoztak a nélkülözhetetlen disznóvágások. (Mosolygok azokon a mű-disznóvágásokon, amelyekért jó pénzt fizettetnek a turistákkal). A mi disznóvágásaink nemegyszer hólapátolással kezdődtek, mert éppen arra a hajnalra esett le a hó. A palackos gáz megjelenése előtt bizony szalmával perzseltük az állatot. (Nálunk ennek a neve pörkölés volt, előtte meg teknőben a forrázás.) A disznóra tettek egyszerűen egy-két villa szalmát, az leégett, és kész volt a pörkölés. A gyerekeknek szabadott kistüzet csinálni, betartva szigorúan a tűzvédelmi szabályokat. A pörkölés után lekaptuk a disznóól ajtaját, azon megmostuk, megtisztítottuk, majd következett a feldolgozás kézi húsdarálóval, meg „hastőtővel”, azaz hassal nyomott hurkatöltővel.

A férfiak szinte minden télen eljártak a csalai erdőkbe fáért, meg tuskóért. Az asszonyok varrogattak, kalocsait hímeztek, foldozták, stoppolták a harisnyákat, kapcákat szabtak a csizmákba. Mi, gyerekek meg a szánkózás mellett sokat sakkoztunk, gombfociztunk, társasoztunk, olvasgattunk, azt sem tudtuk, mi fán terem a televízió, igaz, meg is látszott rajtunk, mai szemmel pozitív tartalommal.

A tél ugyan hosszú volt, de lehetett egy kicsit pihenni, erőt gyűjteni a szántóföldi munkákhoz. Szükség is volt rá.