www.kalocsaineplap.hu | Kalocsai Néplap Online Kalocsa és a környék lapja

Az én Kalocsám

Vasárnapok, ünnepnapok

2009.05.23 11:15 | Pécsi László

A hét napból hatot meg kellett dolgozni, legfeljebb a szombatot kicsit lerövidítették, hogy felkészülhessenek a vasárnapra. A szombat késő délután az udvarok, meg az utcafrontok takarításáról, felsöpréséről szólt. Kézbe vettük a házi készítésű kórósöprűket, vesszősöprűket, jó nagyokat kaszálva, meg porolva tisztára söpörtük a portákat. Nekünk, gyerekeknek ott kellett lennünk, összeszedni a szemetet, ha kellett, fellocsolni az udvart.

A vasárnap az szent és sérthetetlen volt, a határban senki nem dolgozott. Persze az állatok nem ismerték a vasárnapot, őket ugyanúgy el kellett látni.

A kalocsai parasztemberek ünnepnapjai, vasárnapjai a katolikus egyház naptárához igazodtak. A rendszeres vasárnapi misére járás természetes volt, bár a férfiak közül ezt többen hanyagolták. Az asszonyok mindig találtak olyan időpontot, amikor a napi munkájuk mellett eljutottak valamelyik misére.

Nekünk, gyerekeknek a templomba járás neveltetésünk szerves része volt. A vasárnapi fél kilences diákmisén tele volt velünk az eperföldi templom. Hogy aztán a mise után elmehessünk egy kis délelőtti kikapcsolódásra. Tíz órakor kezdődött a moziban a délelőtti matiné (belépődíj egységesen 2 forint volt), amelyre éppen oda lehetett érni a templomból. Én inkább a sportot választottam. Mindenekelőtt a szépemlékű kalocsai birkózócsapat meccseire mentünk szurkolni a kultúrház (mai porcelánfestő), vagy a gimnázium nagytermébe. Micsoda meccsek és micsoda egyének! A teljesség igénye nélkül néhány név, megannyi emlék: a Patyi, a Bende, a Katusok, az Elekes, a Vatai, a Kiss Feri, a Csilvi Pista, a Paletta, a Fejes és a többiek. Általában délelőtt voltak a Szpartakusz-meccsek. (Ha jól emlékszem, hivatalosan latinosan Spartacus-nak hívták a KTSZ-ek csapatát.) Ők amolyan másodhegedűs focisták voltak a Kinizsi árnyékában, de olyan őszinte, lelkes alakulatra azóta sem emlékszem fél évszázados szurkolói pályafutásom folyamán, mint ők voltak. Ezeken a délelőtti futballmatinékon is voltunk vagy kétszázan rendszeresen. A délután az a Kinizsié meg a Honvédé volt.

Az eperföldi templom volt a kalocsai parasztok szent helye. Itt ünnepelték a nagyobb egyházi ünnepeket, ezekhez igazították napi teendőiket, ezekhez öltözködtek is. A vasárnapi és az egyéb ünnepnapi misék adták a lehetőséget, hogy egy kicsit
„kiöltözzenek”, hogy bemutathassák az asszonyok az új szoknyáikat, réklijeiket, kabátjaikat, vagy berlinerkendőiket. A férfiak már akkor is, ebben is szerényebbek voltak, nekik csak egy-egy bársonynadrágra futotta. Új holmikat egyébként is karácsonyra, vagy húsvétra vásároltak csak.

Aztán amikor a hatvanas évek elején anyáink kezdtek „kivetkőzni”, azaz a parasztszoknyákat felváltották a mai ruhákkal, ez a bemutató csak fokozódott.

Mindig volt Eperföldön egy karitatív, a parasztokat megszólítani és felkarolni tudó plébános, akire felnéztek, aki – nem túlzás – még a barátjuk is volt. Ilyen személyek voltak nekem is néhai Ijjas József, Mihályfi István, vagy a még sokak emlékezetében élő Antal Géza.

Az én legkedvesebb emlékeim az adventi hajnali misék nagymamám társaságában az igazi, csikorgó decemberekben, a templomkerti körmenetek, a húsvéti passióénekek apám szereplésével, aztán a misék utáni rokoni találkozások, beszélgetések a templom előtt. Sőt egyszer úgy az ötvenes évek legvégén a feltámadási körmenet a temetőben lévő – éppen a minap csodálkoztam rá lepusztultságára – kálvárián lett megtartva. (Talán valaki emlékszik még rá.)

Nagyobb ünnepek egyik-másikán, vagy egy-egy szép vasárnap délelőtt összefogott a család meg a szűkebb rokonság és felsétáltunk a Nagytemplomba a 11-es misére. Ennek különös varázsa volt: végigmenni a nagyutcán, rácsodálkozni a székesegyházra kívülről, belülről. Érdekes, hogy mindig a Kossuth utcai oldalajtón közlekedtünk, sokáig nem is vettem észre, hogy másik bejárat is van. Talán ez volt a rend, vagy csak megszokásból használtuk ezt a bejáratot. A nagymise után az asszonyok siettek haza befejezni a vasárnapi ebédfőzést, a férfiak meg betértek a Szarvas Péter-féle kocsmába (egyebek közt Kalocsai Csárda is volt, ma az enyészet útján látom) egy sörre, ahol nekünk is jutott egy málnaszörp.

Nem tudom, emlékszik-e még valaki arra a Jézus szíve búcsúra, amelynek miséje az Érsekkertben volt, egészen fantasztikus külsőségekkel. A hívek a kastély hátoldalán lévő dombon álltak, előtte a völgyben a felállított oltár, a csodálatos júniusi fákkal, a zöld panorámával. Az érsekkerti utcai kapu, ahol közlekedtünk akkor, még ma is megvan, nem tudom, kinyitották-e azóta is valamiért.

És még egy ünnepről, a „parasztünnepről”, azaz, amikor végre esett az eső, és végre nem lehetett kimenni a határba, mert sáros volt a föld. Az eső örömet jelentett, és jól jött egy kis pihenés a hétköznapokon is.