Kígyós, valódi nevén a Petőfi Sándor utca.

A legenda szerint azért lett Kígyós a neve, mert mély fekvése miatt valamikor vizes, mocsaras vidék volt, amelyben kígyók, gondolom siklók, úszkálhattak.

Az alacsony fekvés ékes bizonyítéka volt, hogy főként az utca alsó felében, szinte minden ház „partra” épült. Kár, hogy ma már egy sincs meg, legalább mutatóban. Pedig ezek a dombocskák, partocskák is ahány annyiféle műalkotások voltak méretükben és formájukban. A módosabb házak előtti partokat már téglával körberakták, szép lépcsőket is kialakítva. A partra ültek ki kvaterkázni, nézelődni az öregek, de ünnepnapok délutánjain a fél utca kint volt.

A Kígyóst mintegy megfelezte a Páli köze, a mai Szent Imre utca. Az én Kígyósom innen kezdődik, lefelé a Szőlők felé.

A sarkon a Munkásegylettel, amely hosszú évek óta az Iszkra Tsz központja. A munkások a századelőn megadták a módját, mert remek épületet húztak fel maguknak. Érdemes egy kicsit körbenézni, milyen szép alkotás az utca felől is, meg az udvarról is. És a pincéje, a „Gödör” ha mesélni tudna, hány menyasszony ropta ott el a táncát a lakodalmakban…!

És aminek már hűlt helye, az egy artézi kút, a székház előtt, ahol most egy kis járda vezet a buszmegállóhoz.

Ez a „kút” egy fél négyzetméteres betonkocka volt, tetején egy kis gúlával. A lényeg azonban a kockából kiálló colos acélcső volt, melyből évtizedekig folyt, inkább csordogált a több mint 150 méter mélyről feltörekvő artézi víz, melynek csodálatos íze, zamata volt. Ide járt a fél utca ivóvízért, meg akkor is ezt használtuk, ha bableves főtt otthon, mivel ebben a lágy vízben könnyebben megpuhult a bab. Szépen sorban álltunk kannáinkkal, melyek 2-3 perc alatt tele is folytak. Aztán amikor az 1960-as években bejött a negyveni víz, nem kellett tovább az artézi víz, az én kedves építményem a csővel együtt valahol a lomtelepen végezte. De a víz illatát még most is érzem…

A másik sarok fontos intézménye volt a „Halál kocsma". A falán öles fekete betűkkel a felhívás: „Itt állj meg, itt a jó bor, itt igyál!” Ma sem értem – akkor sem értettem – minek reklám egy kocsmának. Különösen a
„Halálnak”, melyben mindig akadt vendég, gyalogosok, kerékpárosok, lovas kocsisok, később néhány trabantos is. A kocsmának is hűlt helye, „szerencsére” nyílt helyette száz.

És még egy kis csodáról, Kis Ilona néni könyvtáráról, melynek helyén pontosan az 51-es út fut, a Pennyvel szemközt. A legmagasabb dombon állt a legkisebb nádas ház, melynek tornácra nyíló középső és hátsó szobácskájában voltak a könyvespolcok. Sokan jártunk oda, Ilona néni nagyon szeretett bennünket. Testvére volt a kor híres színésze, Kis Ferenc, aki később a Kalocsai Ferenc nevet vette fel. Hihetetlen, de sokat olvastunk, apáinknak vittük a Veres Péter, a Szabó Pál, a Nyírő József könyveket, magunk meg jót élvezkedtünk a Boldog emberen, a Kakukk Marcin, végigolvastuk Jókait, és micsoda stréberség, még a kötelező olvasmányokat is.

A Béke utcával szemben volt a Farkas bácsi trafikja. Ez is egy nádas ház volt, de kocka alakban, érdekes alkotásként. A partra felmenve, benyitva a kis ajtón, megszólalt egy csengő, jelezve, hogy vendég érkezett. Erre jött elő a lakásból a trafikos bácsi, vagy felesége, Mári néni. (Farkas bácsinak fél lába volt, a másikat ellőtték az eső világháborúban, és hadirokkantként kapta a trafikot.)

Itt vettük meg az iskolához a ceruzáinkat, radírjainkat, irkáinkat, a nagyobb fiúk azt a pár szál cigit reggelente, amely elfogyott az iskoláig, vagy az iskolában.

Ahogy haladunk lefelé az utcán, kezdődtek a parasztházak, nagy udvarokkal, nagy kertekkel, mert a gazdálkodáshoz terület kellett. Egyforma, tornácos, hosszú házak, még akad egy-kettő közülük, kár hogy kockásították, vagy teljesen lerombolták, újra fazonírozták őket. Ezt hozta a divat, meg pénz is lett rá.

A házak előtt pompáztak az évszázados eperfák. Adták az árnyékot, az epret, és főleg augusztus-szeptemberben a millió hernyót. (Ezeknek volt nemesített változata a selyemhernyó, melynek tenyésztésével foglalkoztak is néhányan, és az eperlevelet zsákokban szedték nekik.) Maga az eper finom kis csemege volt, fehér, sárga, rózsaszín, lila, fekete színű változatokban. Nem egy időben értek, azt is tudtuk, melyik fán milyen színű terem. Ma már egy sincs belőlük, mint ahogy az utat szegélyező diófákból sem. Az utolsót pár éve vágták ki az út rekonstrukciójakor.

Az én Kígyósomhoz tartozott a tehéncsorda, a gulya. A gulyás a mai buszmegállótól indulva, a Tavasz utcán végigjőve szedte össze a teheneket. Dudáját, ami egy közönséges tehénszarvból (tülökből) készült, figyeltük, és kihajtottuk az utcára az állományt. A dudálást nem nyomta el az autók zaja, mert naponta nem ment el több kettő-háromnál. Az is néhány Csepel teherautó volt, igaz, hatalmas port tudtak kavarni.

A hangok legérdekesebbje, legkedvesebbje a páncélos laktanya hangjai voltak, melyeket a temető jobban közvetített, mint a tihanyi visszhang. Mindig tudtuk, mikor van a vacsora, mert a katonák nótázva vonultak. Vasárnap délutánonként meg a laktanyaudvari hangszórókból már Beatlest, meg Rollig Stonest is hallhattunk. Alig vártuk kedvencünket a
„blek iz bleket”. Sőt nagypapám, még az időjárásra is következtetett a laktanya hangjaiból. Ugyanis, ha a hangok közelről hallatszottak, akkor délire fordult a légáramlás, és esély kínálkozott egy kis éltető esőre.

Legkedvesebb utcám, mert ide születtem, benne lettem felnőtt, ma is naponta megjárom. Sajnálom, hogy alig maradt valami, és valaki a régiekből. Örülök viszont annak az óriási fejlődésnek, modernizációnak, amely a Kígyós végét is utolérte.