Egyszerre csak ott állt előttem. Ki akartam lépni az ajtón, és ott állt. A frász jött rám.

– Mi az ördögöt keres itt? Hogy jött be idáig? – kérdeztem az ijedségtől elfulladva, és mérgesen pillantottam a kutyámra, aki ott ült a jövevény mögött, és farkával lelkesen söpörte a földet. Fejét félrehajtva nézett föl rám, és egyáltalán nem látszott rajta bűntudat, persze.

– Nagyon kedves kutya, jó emberismerő. Ne haragudjon rá – felelte nyugodtan, és csak nézett. Komolyan, nem tudom ma sem, csúfondáros mosoly bujkált-e a tekintetében, vagy egyszerűen kíváncsiság.

– Mit akar, kérem? – hát, én is tudok nyugodtnak látszani, pedig csak úgy kalapált a szívem, és eszembe villant minden rémes eset besurranó egyedekről.

– Idegen vagyok errefelé. Nagyon meleg van, rettentően megszomjaztam. Adna egy pohár innivalót?

Nem beengedni a lakásba, gondoltam, végtére is csak itt van ez a tökéletlen kutya, azért számítok rá, hogy megvéd, ha arra kerül a sor.

– Üljön le a teraszon – intettem bal felé, ahol a nádtető alatt asztal és székek álltak. Odanézett, aztán vissza rám, és megint megcsillant a szemében az a furcsa kis vidámság, bólintott, és elindult a székek felé. Nyomában a kutya, na persze, gondolhattam volna. – Mit inna? Teát, kólát, gyümölcslét? – sört nem adok, gondoltam, még mit nem.

– Jó hűs víz, az jólesne – mondta és letelepedett, keze máris a mellé búvó kutya fején. Gondolatban kétnapi jutalomfalat-megvonást helyeztem kilátásba a hűtlen dögnek, és indultam a vízért.

Jókora üvegkorsót vettem elő, és a hűtőből teletöltöttem ásványvízzel. Rögtön megharmatosodott a pohár fala, jólesett a kezemnek a hűvöse. Még hallottam az ajtót kinyitva, hogy valamit dörmög a kutyának, az meg imádattal néz rá. Ez fog megvédeni, ha kell? – gondoltam kesernyésen, de valahogy nem is féltem már igazán.

– Nem ül le? – nézett föl rám, és jóízűen nagyokat kortyolt a vízből. Végül is, miért ne? Leültem, hátradőltem a széken, és az idegenre néztem. Úgy ült ott, mint aki otthon van, ráérősen, nyugodtan, két keze közé fogva a hideg poharat. – Nem tartom föl? Mit csinált éppen?

– Vasaltam.

– Hát azt szívesen hagyja félbe minden asszony, úgy gondolom. Hát a férje? – pillantott a kezemre kérdőn, jegygyűrűt keresve.

– Dolgozik – vontam meg a vállam – nemsokára jön.

– Megfőzte már a vacsorát neki?

– Ebben a melegben? Rágondolni sem szeretek a főzésre. Majd bekap valamit a tévé előtt, úgyis az lesz az első dolga, ha hazaér. A híradó, meg utána a film.

– Akkor főzzön nekem. Én nem nézem azt a tévét, és örülnék neki.

– Magánál van, jóember? Azt sem tudom, ki maga és minek jött ide, nem képzeli, hogy robogok a konyhába főzni egy idegennek?

– „A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül angyalokat vendégeltek meg” – nyomta meg a szavakat jelentőségteljesen az idegen, és nagyon elkomolyodva nézett rám.

– Mi van? – kérdeztem bambán, csak épp a számat nem tátottam el, pedig ismerős volt a szöveg, de honnan is?

– Zsidókhoz írt levél, tizenharmadik fejezet, második vers – mondta csöndesen, majd hozzáfűzte értetlen arcom láttán – a Bibliából van, fiatalasszony.

– Maga faluról jött? – kérdeztem, mert olyan nyugodt, olyan egyszerű, olyan… földszerű, vagy mittudomén, milyen volt, de furcsa, na.

– Mondhatni azt is – mosolyodott el maga elé nézve, majd megint rám – na, főzzön már nekem valami finom kis levest, kérem!

– Éppen van a hűtőben kolbászos krumplileves, megmelegíthetem. Tejföllel, friss kenyérrel jó lesz?

– Nagyon jó lesz, szívesen megenném, meg bizony.

– Hát, csak nézelődjön a kertben – mondtam zavartan, és mentem a konyhába, levest melegíteni. Normális vagyok én? – kérdeztem csak úgy magamtól, és az ablakból lestem az idegent.

Kényelmesen ballagott a kerti úton, megállt a rózsáknál, lehajolt az árvácskákhoz, és bizisten, mozgott a szája. Ez beszél a virágokhoz, állapítottam meg kajánul, és már nyugodtan mentem a hűtőhöz a levesért, szeltem a kenyeret, készítettem ki a tejfölt, és mertem teli a cseréptálat a babér- és zellerillatú levessel. Tálcára tettem, és kivittem a teraszra. Aztán, mivel az idegen még a kertben volt, visszasiettem egy fehér abroszért, és letakartam a műanyag asztalt. Utána csak néztem, hogy jól szemügyre vesz minden növényt, átnéz a szomszéd kertbe, az elszáradt futóbab láttán csóválja a fejét. Amikor meglátott, visszabaktatott a teraszra, leült, és maga elé húzta a tányért.

– Maga nem eszik? – kérdezte.

– Én ilyenkor már nem, fogyózok.

– Mit csinál? – kérdezte meghökkenve.

– Fogyózok. Fogyókúrát tartok, öt óra után már nem eszem semmit, legfeljebb gyümölcsöt, mert le akarok dobni pár kilót.

Az idegen elgondolkodva végignézett rajtam, hogy belevörösödtem, aztán csak annyit mondott: asszonynak legyen asszony formája, lány már úgyse lesz, soványan sem! És összekulcsolva két kezét, meghajtotta a fejét, és megköszönte Istennek az ételt. Azt hittem, filmet látok, tisztára zavarba jöttem tőle, olyan… olyan más volt, olyan fura.

– Na, üljön már le, gyönyörködjön a kosztosában – szólt rám, és belemerítette a kanalát a piros lébe. Tört a kenyérből, és jóízűen enni kezdett.

– Ízletes, jó sűrű, igazi vándoroknak való étel – mondta két kanál leves között.

– Maga vándor? Aztán hová vándorol és minek?

– Keresgélek. Olyan embereket, akik megkínálnak és elbeszélgetnek velem. Akik beengednek a házukba, és megbíznak bennem. Ritkaság ez manapság. Aztán mivel foglalkozik az a maga tévénézős férje? Mesélje el, legalább nem gondol arra, hogy milyen szívesen enne velem egy tányér levest, pedig már hét óra van – és már megint olyan szelíden, mégis csúfondárosan nézett rám.

Akadozva kezdtem mesélni a férjemről, a munkahelyemről, az életünkről, és egyre furcsábban éreztem magam. Miközben beszéltem, mintha az idegen szemével láttam volna magunkat: egyforma mindennapjainkat, az életünkre telepedő szürkeséget, a sok szorongást, hiábavaló küszködéseinket olyan dolgok eléréséért, amit nem is tudtam szavakba önteni az idegennek, mert most annyira butaságnak éreztem. Kétségbeesve kerestem a szavakat, hogy meggyőzzem: elégedettek vagyunk az életünk folyásával, de elakadtam, és csak néztem rá ijedten. Hisz meg sem szólalt, miért gondolom mégis, hogy szánakozva hallgatja – ő, a vándor – a mi jólétnek tűnő, de most mégis valahogy belül üresnek érzett életünk történetét? Kitörölgette az utolsó falat kenyérrel a tálat, megette a kenyeret, megtörölte a száját, és rám nézett:

– Na, ne szomorkodjon, fiatalasszony! Hisz már maga is látja, hol a gond. Változtassanak rajta, erre esküdtek meg, nem? Ne szaladjanak mások után, vessék egymásnak a hátukat, és úgy nézzenek szembe a világgal. Ha szeretik egymást, úgyis rendbe hozzák majd a dolgukat, csak legyenek bizalommal egymás iránt. Aztán hátha kiderül, mind a ketten ugyanazt akarják, csak elfelejtettek tervezgetni, túlságosan magukra nehezedik a világ baja. Bújjanak össze, aztán majd a gyerekek visszavezetik magukat a jó útra.

Könnybe lábadt a szemem. Azt már nem tudtam elmondani, hogy hiszen az egyik legnagyobb baj, hogy a gyerekek valahogy nem akarnak megérkezni. Csak nézett rám, mintha értené, mit hallgatok el. Megköszönte az ételt, megsimogatta a fejem, intett a kutyának és elment.

Olyan furcsa volt az az este. Megjött a férjem, nyűgös volt, fejfájós. Melegítettem neki is levest, aztán megmasszíroztam a fejét, vállát, neki meg eleredt a szava, elmesélte a napját. Vigasztaltam, nem is vettem észre, hogy masszírozás helyett a fülét morzsolgatom, jót nevettünk. Valahogy… megváltoztak dolgok. Nem is gondoltam rá, hogy meséljek neki az idegenről, csak amikor úgy két hónap múlva rájöttem, hogy terhes vagyok.

Elmondtam neki mindent, az idegent is, meg a babát is. Könnyes lett a szeme, magához szorított, sokáig ölelt. Aztán csak annyit mondott: talán tényleg angyal volt.