– A történet 2004-ben a szakdolgozatom írásával kezdődött a Szegedi Tudományegyetemen, ahol történelem szakra jártam. Az egyik tanárnő, aki járt Jeruzsálemben, a Yad Vashem Intézetben, vetített egy filmet a holo-kausztról. Ez el is döntötte a témaválasztást… Azt tudtam, hogy helytörténeti kutatásba szeretnék fogni. Kalocsa történelmét, a katolikus egyházhoz való kötődését, kultúráját már sokszor feldolgozták, de senki nem írt még a kalocsai zsidó közösségről, pedig biztosan volt ilyen, hiszen minden városban volt. Én pedig szeretek járatlan utakon elindulni…

Először is elmentem a kecskeméti megyei levéltárba. Nagyon nehezen bukkantam az első nyomra, de utána hatalmas anyagra leltem az akkori kalocsai önkormányzat jóvoltából, amely elküldött minden, a lakossággal kapcsolatos iratot, adatot a levéltárba. A szakdolgozat elkészült, ötös lett, és akkor azt hittem, ezzel vége is a munkának.

A téma azonban nem hagyott nyugodni. Megpályáztam az oktatási minisztérium felhívása alapján egy két hetes jeruzsálemi tanulmányutat, és én is eljutottam a Yad Vashem Intézetbe. Csodálatos két hét volt: a Biblia világa, a Szentföld, a holokausztkutatás rengeteg új és érdekes gondolatot indított el bennem. Már tudtam, hogy tovább megyek az úton.

Nehéz volt a kiindulási pontot megtalálni, mert a városban azóta nem élnek zsidó családok. Elkezdtem interjúkat készíteni idős kalocsai emberekkel. Az első ember, akit meglátogattam, Herman-né Juliska néni volt. Elmesélte, hogy van egy barátnője, akivel együtt végeztek 1939-ben az apácáknál, tanítónőként. A hölgyet Deutsch Zsuzsának hívják, és Kanadában él. Írtam egy levelet, és másfél hónap után megkaptam az első visszajelzést. De nem ám Deutsch Zsuzsától, hanem Kálmán Gábortól, majd Kertész Tamástól az USA-ból, aztán egyre jöttek az e-mailek. Mindenki készségesen, örömmel segítséget ajánlott. Egyre több interjú készült, és kirajzolódott előttem a két világháború közötti kalocsai élet képe.

– Milyen volt ez a kép? Szerették az itt élő zsidó családokat?

– Egyértelműen pozitív volt a viszony. Valamennyi lehúzódott ide is az országosan tapasztalható antiszemitizmusból, de többségében nagyon jól megvoltak együtt zsidók és nem zsidók a városban.

– A gyűjtött anyagról már tudtad, hogy könyv lesz belőle?

– Ekkor már igen, de még nagyobb dolog is történt: az Amerikából jelentkező Kálmán Gáborról kiderült, hogy ismert dokumentumfilm-rendező, és az is, hogy májusban az országba érkezik, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tart egy másfél hónapos kurzust. Felajánlotta az együttműködést, és közölte: szeretne egy dokumentumfilmet forgatni Kalocsán az egykor itt élő zsidó családok sorsáról, egészen a mai napig feldolgozni a történetet. Tavaly májusban és júniusban Kalocsán és Budapesten meg is történt a forgatás. Az idén júniusra tervezett emléknap idején be is mutatjuk az elkészült anyagot, de a film ezzel nem zárul le, mert az idei események is bele fognak kerülni.

– A kutatások során rábukkantál a zsidótemetőre is a városban. Talán szégyen, de egészen idáig nem tudtam, hogy a Bátyai úti temetőn kívül másik temetkezési helyük is volt az itteni zsidó családoknak.

– Én sem. Teljesen elképedtem, amikor a jelenleg is használatos temető végén lévő, attól fallal elválasztott sírkertbe először beléptem. 1972 óta senki nem járt ott! Akkor temették oda a sokak által ismert és tisztelt Flesch doktort és a feleségét. Elvadult fák, bokrok, óriási gaz; és gyönyörű, hatalmas síremlékek látványa fo-gadott minket. Van olyan is, amely alatt senki nem nyugszik, mert a családtagok elpusztultak Auschwitzban, de a túlélők azért emléket állítottak a szeretett szülővárosban. Azóta az önkormányzat, és a Kommunális Intézmény segítségével rendbe hoztuk, és látogatható lesz ez is az emléknapon.

Úgy érzem, minden kalocsainak látnia kellene azt a helyet. Emléke egy olyan rétegnek, akik helyzetüknél fogva jelentős befolyással voltak a város életére, és azután teljesen eltűntek. Pedig, ha egy régi városbeli végigmegy a
„főutcán”, a Hunyadi és a Tomori utcán, meg tudja nevezni az egykori tulajdonosokat – a többségük a zsidó közösséghez tartozott.

– Nem félsz attól, hogy szemben találod magad azokkal, akik – országosan – eléggé gyakran hangoztatnak zsidóellenes jelszavakat? Senki nem hányta még a szemedre, miért foglalkozol ezzel a témával?

– Számítottam rá, de nem mondott még senki semmi rosszat eddig. A városi önkormányzat képviselői pártállásra való tekintet nélkül megszavaztak minden támogatást a könyvemhez és a filmhez. Akikkel beszéltem, meghatottan és várakozással tekintenek az emléknap elé. Olyanok fognak ekkor összejönni, akiknek évtizedek óta minden kapcsolatuk megszakadt egymással, és akik a mai napig nem tudták feldolgozni azt a szörnyűséget, ami velük és családtagjaikkal, ismerőseikkel, barátaikkal történt.

– Hatalmas munkát végeztél eddig, és szép eredményeket értél el: egy könyv, egy film, egy emléknap, és még valami, ami a napokban történt veled.

– Valóban, nagy meglepetés ért nemrég. Még tavaly decemberben pályáztam a szintén magyar (erdélyi) származású holokausztkutató Randoplh L. Braham által létrehozott alapítványhoz támogatásért a munkámhoz. Eltelt néhány hónap, el is felejtettem a dolgot. A múlt héten kaptam az értesítést, hogy nyertem a pályázatommal egy ösztöndíjat, és kérik, küldjem el a könyvet is hozzájuk. Én ezt hatalmas erkölcsi sikerként éltem meg, nagyon büszke vagyok erre az elismerésre.

– Az emléknap lezárja ezt a folyamatot, vagy tervezel további lépéseket is?

– Egyelőre nem tudom. Csak azt érzem előre is, hogy nagyon fog hiányozni ez a munka, a felfedezések izgalma, az új és újabb események, amik továbbsodortak a kutatás útján. Most nagyon várom az emléknapot, és úgy gondolom, találok majd feladatot annak folytatásában, amit elindítottam ezzel a munkával.