Mindig lebilincselt az ügyessége, ahogy a körülöttünk lévő, természet adta anyagokból használati tárgyat, gyerekjátékot készít, ahogy azt foglalkozásokon bemutatja, az az egyszerűség, ahogy az élethez viszonyul, és ahogy mesélt a régi szokásokról, természetesen, sallangmentesen és az a mélységes hit, ami része mindennapjainak. Czár Jani bácsival (fafaragó, népijáték készítő, a Népművészet Mestere) beszélgettem Miskén most karácsony előtt gyerekkora karácsonyairól, szokásokról.

– Amikor beköszöntött az advent, az emberek még a szomszédba se igen mentek, hanem készültek az ünnepre. Mi tizenheten voltunk egy lakásban, mindenkinek le kellett fürdeni, mindegyiknek tiszta ruhát kellett készíteni, szóval gyereket, felnőttet föl kellett készíteni az ünnepre. Öreganyám melegítette kint a katlanban a vizet, tizennégy gyerek volt, mindenkit meg kellett füröszteni. Volt egy feneketlen hordónk, öten megfürödtünk egy vízben. Öreganyám összeszedte a szénagyűjtéskor a lepotyogó virágokat, máskor csalánt, beletette egy vászon túrós zacskóba, és azt belelógatta a fürdővízbe, illatosította is és föl is frissítette az embert. De lábat mosni minden este kellett, akármilyen idő volt. Vagy például a ruhák mosása – lehet, most ki fogsz nevetni, de elmesélem: a dédöregapámék a ganéba csináltak egy nagy üreget, levették a tűzről az üstöt, beletették a levetett vászongatyákat, ingeket, betették az üstöt a ganéba, és betakarták. A ruha benne volt három napig, néha pótolták a forróvizet, de ott jó melegen maradt, lehetett hallani, hogy bugyog, forr a víz. Aztán kimentek a jégre, léket vágtak, ott kimosták a ruhát. És mindig jó illatuk volt.

Az adventi időszakban böjtöltünk, vagy inkább úgy mondom, nem ettünk nehéz, zsíros ételeket. Volt eltárolt gyümölcs, befőtt, és sok aszalt gyümölcs. A szőlőfürtöket is eltettük a padlásra, aztán télen is volt belőle, még dinnyét is ettem decemberben!

Ma adventkor beteszünk négy gyertyát az asztalra, minden vasárnap meggyújtjuk, és kész. Sokan nem is tudják, pontosan mit jelent, vagy csak annyit, hogy várakozás. Pedig az egész évünknek adventnek kellene lenni. A várakozásnak minden nap bennünk kellene lenni. Egész évben. Ha nem úgy kelünk föl, hogy hálát adunk Istennek, hogy élünk, akkor nincs az életünknek semmi célja. És a Biblia is az életünk része kell, hogy legyen, nem egyes szakaszait kiragadni, hanem egész lényünkkel befogadni, az Írás szerint élni.

– Volt ajándékozás, karácsonyfa?

– Ajándékozás, az nem nagyon volt, a nincsből nem lehetett adni. Mi csináltunk a kisebbeknek ajándékot, babát, kis dragacsot, játékokat, felhasználtunk mindent, amit a ház körül találtunk. A felnőttek meg megbíztak minket, hogy készítsük el a karácsonyfát, a díszeket, úgy, hogy a kisebbek ne tudjanak róla, meglepetés legyen nekik. A fölnőttek sem ajándékoztak egymásnak, néha a legény a fiatal lánynak, de az is inkább készített, faragott valamit.

Az én gyerekkoromban nem volt fenyő karácsonyfa, csipkebokor vagy galagonyabokor volt szépen feldíszítve, szalmából, csuhéból készítettünk díszeket, meg volt rajta pattogós kukorica, alma és dió. Már később, egy-két gazdag családnál láttunk, de a szegényeknél nem volt fenyőfa. A templomban aztán volt, színes papírból csináltunk karikákat, egymásba fűztük, azzal volt földíszítve. Jártunk betlehemezni is, én az Eperföldre jártam iskolába, ott, azon a környéken betlehemeztünk. De az volt a lényeg, hogy örömmel mentünk. Karácsony másnapján aztán síbárokat csináltunk, és mentünk a lányokat megsíbárolni. Ennek betegségűző szerepe volt.

– Mi került az ünnepi asztalra?

– Mint mondtam is, az adventi időszakban böjtöltünk. Aztán az ünnep előestéjén volt egy bőséges vacsora, a bőved este, amikor mindenféle jóval meg volt terítve az asztal. A disznótor általában megelőzte az ünnepet, úgyhogy volt mit enni. Sok étel és sütemény. Na nem a mostani torták, krémesek, hanem rétes, kelt kalács. Karácsony este annak is terítettek, aki abban az évben halt meg, csak annak a tányérja meg volt fordítva. Szenteste gubát ettünk, kenyérből készítették, aztán meg gyümölcslevest. Éjfél után lehetett enni kocsonyát, de ez már inkább másnapra maradt. Négy diót dobtak a négy sarokba, a vacsora előtt kis szakajtókban, kosarakban behoztak mindenféle terményt, volt ott búza, kukorica, hagyma, krumpli, ilyesféle, és behozták az apróbb szerszámokat is, és az asztal alá tették. Az asztal meg volt terítve, és úgy is maradt vízkeresztig. Nem szedték le, akár hogy is nézett ki, ha kiöntötték a levest, akkor is úgy maradt. Karácsony estén aztán öregapám a szalmát a hátán hozta be, gyertya a kezében és úgy mondott egy verset. Sajnos már nem emlékszem rá, gyerekek voltunk, akkor nem gondoltam, hogy ezt meg kellene jegyezni, most már sajnálom. Nem gondoltam, hogy mindez elfelejtődik. A szalmát lerakták körbe, és azon az estén mindenki ott aludt.

És azt tudod-e, hogy a karácsony már Péter-Pálkor kezdődik? Akkor fonják a búzából ezeket a csigákat, díszeket, amit aztán a parasztember betett a mestergerendára, vagy a tükörre az első szobába, aztán Luca-napkor levágta a kalászt, kiszámolt száz szemet és elvetette egy edénybe, és abból már meg tudta állapítani, hogy milyen lesz a jövő évi termés. Aztán ezt a zöldellő búzát odatette a karácsonyi asztalra – ami a határt jelképezte –, mégpedig arra a részére, amerre a legtöbb földje volt elvetve. Aztán ezt a búzát nem szabadott kidobni, hanem beteg állatoknak adták. Aztán egy piros almát annyi felé vágtak, ahány családtag volt, ez is az összetartozást jelképezte, hogy ha messze is megy valamelyik, a legközelebbi karácsonykor találkozzanak.

Sok mindent elfelejtünk, nemcsak a szokásokat. Akkor más világ volt. Segítettük egymást. Egyiknek is volt egy lova, a másiknak is, hát összefogtak, jobban ment úgy a munka. Vagy ha beteg volt a szomszéd, ismerős, meglátogatták. Ha mindjárt csak egy kis tejfölt vittek neki, vagy túrót, és nem csak karácsonykor. Szeretet volt az emberekben egymás iránt és törődés, ez hiányzik mostanság.

És azok telek, a nagy hó, ilyenkor karácsony környékén nem lehetett átlátni a másik udvarba. Facipőben mentünk a nagymisére, az öreg nénikék meg lámpással, kendőben, fekete ruhában, olyanok voltak, mint a kis bogarak. Lehetett játszani a hóban, hógolyózni, szánkózni, találtunk játékot eleget télen is, a mai gyerek nyáron se talál.

Ha ezekről a régi dolgokról beszélek gyerekeknek, tátott szájjal néznek, még a szüleik is, és azt mondják: igen, ezekről anyám mesélt… Pedig ez nem mese volt, hanem valóság, életforma… de szépek is voltak azok a régmúlt telek és karácsonyok…

– Köszönöm a beszélgetést, régi idők békéjét sugárzó, áldott karácsonyt kívánok!