„Itt születtem, élek és halok”

Czár Jánosra (1930-2015) emlékezünk

2015.09.10 11:47    |    Zsgimond Enikő  

Czár János fafaragó, népijáték-készítő, a Népművészet Mestere, a miskei „homo ludens”, a játszó ember, sokunk Jani bácsija szeptember 3-án, csütörtökön eltávozott e földi létből, de keze és lelke nyomát itt hagyta közöttünk. Hamvasztás utáni búcsúztatásának pontos időpontjáról később értesítjük olvasóinkat.

A fának lelke van és lelke van a sásnak, a nádnak, a kákának és minden, a természetben fellelhető anyagnak, Isten ajándékainak – ezt minden foglalkozáson elmondta, amikor bemutatta tudományát akár a gyerekeknek, akár a felnőtt érdeklődőknek Czár János fafaragó, népijáték-készítő, a Népművészet Mestere, a miskei „homo ludens”, a játszó ember, sokunk Jani bácsija.

Kalocsai Néplap

Bár távolról ismertem, közelebbi ismeretségünk egy ’90-es évekbeli „kékmadár-fesztiválos” népművészeti vásáron kezdődött, amikor egy kákagyűrűvel eljegyzett a főtéren. A gyerekeknek tartott foglalkozást, tanította őket a játékkészítés rejtelmeire, a lányokkal, asszonyokkal pedig bolondozott, gyűrűket készített nekik, pajkoskodott velük, történeteket mesélt, mindenkihez volt egy kedves szava, mosolya, huncut pillantása. Ekkor kaptam tőle azt a bizonyos kákagyűrűt, máig őrzöm. Azóta tartott ismeretségünk, mondhatni barátságunk Jani bácsival.

Igen érzékeny, sokoldalú alkotótehetség volt, nehéz, de mozgalmas gyerekkorának köszönhetően óriási tudást őrzött. Mindig azt mondta: „öregapámtól tanultam mindent”. Együtt élt a természettel, felhasználta, amit adott, de meg is becsülte és tiszteletben is tartotta azt.

Az ’50-es évek közepén ismerkedett meg Tóth Menyhérttel, akihez annak haláláig szoros barátság fűzte, az ő bíztatására kezdett el a faragás, játékkészítés mellett festészettel és szobrászattal is foglalkozni. Akvarelljeit, kisplasztikáit, fafaragásait, játékait számos kiállításon bemutatták, a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum játékaiból több mint 500 darabot őriz.

A ’60-as évektől rendszeresen vett részt képző- és népművészeti alkotótáborokban (a hajósinak alapító tagja), valamint játszóterek készítésében. Tanított Budapesten és Baján óvónőképző és tanítóképző főiskolán, Kecskeméten a Játékmúzeumban, víve a múlt dolgait a jövő felé, annak részévé tenni, nem hagyni feledni. Hollandiában, Svédországban, Németországban, Olaszországban, Izraelben, Jugoszláviában, Csehországban, Szlovákiában és Oroszországban képviselte hazánkat és népművészetünket.

Számos díjat és elismerést kapott, közöttük a legjelentősebbek: 1992-ben Gránátalma-díj gyermekjáték kategóriában, 1994-ben a népijáték-készítők közül elsőként a Népművészet Mestere, 2001-ben Bács-Kiskun Megye Művészeti Díja, 2002-ben Pécsiné Ács Sarolta-díj, 2003-ban Miske község Díszpolgára.

Kézműves generációkat tanított meg a szőrlabda, a vízparti növényekből készíthető játékok, a csuhé, a kukoricaszár és a fűzfa-vessző adta játékeszközök sokaságának készítésére.

„A szoros természetközeliségben, a kilenc testvér és számos környékbeli gyermek körében eltöltött nehéz, de szép gyerekkor emléke remekül konzerválta ezt a kis játékvilágot, mely a későbbiekben is megőrződött az atyai jó barátnak, Tóth Menyhértnek, a megértő feleségnek, a biztatást nyújtó művésztársaknak és nem utolsó sorban a Czár Jánosban élő kiválasztottság-tudatnak köszönhetően” – írta róla Bihar Mária a Cumania 19. kötetében 2003-ban.

Sok helyre hívták élete folyamán, még külföldre is, azonban mindig azt mondta, soha nem vágyott el erről a tájról. Ide kötötte az „itt születtem, itt élek és halok” egyértelműsége és Tóth Menyhért barátsága.

Mindig nagy szeretettel beszélt feleségéről, Eszti néniről – akivel több mint ötven évig éltek házasságban –, családjáról és nagy öröm volt számára, hogy megérhette dédunokái születését is.

Számtalan kiadvány, könyv, újságcikk, rádió- és tévéfelvétel őrzi életének, munkásságának egy-egy darabját.

Mi, a körülötte élők, a család, alkotótársak, barátok őrizzük humorát, kezének érintését, ölelését, hangját, csibészes mosolyát, egész szeretni való lényét.

Megtiszteltetés volt ismerni, a barátjának, a közeli ismerősének lenni, s ha ránézek a falon az angyalkás aratókoszorúra, a könyvespolc szélén a madárka-billegőre, a karácsonyfa alatti gyapjúbáránykára, vagy a fagyökérből faragott angyalra a szobámban, tudom, hogy most is itt van velem-velünk, s ez így lesz, míg mi is csónakba szállunk azon a folyón, melynek túlpartján ott somolyog bajusza alatt és vár minket…


Kultúra

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás