A mohácsi csata 492. évfordulóján tartott koszorúzást a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye, a Szentháromság tér melletti Tomori Pál szobornál. A többszörös túlerőben lévő oszmán török sereg ellen fővezérként hadba vonult, majd kb. húszezer magyar katonával együtt hősi halált halt kalocsai érsekre mintegy kétszázan emlékeztek. Az ünnepi beszédben elhangzott: annak tudatában vezette csatába a magyar fősereget, hogy tudta: nem fog hazatérni.

– A magyar királyság végzetes eseménye volt – jegyezte meg a szobor lábánál mondott beszédében dr. Bábel Balázs érsek, emlékeztetve hallgatóságát arra, hogy nyolc év múlva, a kereken ötszázadik évfordulón talán az egész magyarság meg fog emlékezni Tomoriról. – Mi, itt, Kalocsán megtesszük és úgy tudom, hogy velünk párhuzamosan Mohács városában is – utalt a minden évben ezen a napon tartott főegyházmegyei megemlékezésre, amelyet rendre ünnepi szentmise is követ, az egykori katonaérsek előtt tisztelegve.

Az érsek felidézte Kisfaludy Sándor költő szavait, aki közel 300 évvel a csata után, Mohácson járva lerótta tiszteletét az ismeretlen hősök előtt, majd nyilvánosan panaszolta fel, az országvezetésnek címezve, hogy „feledékenység éje borítja nevüket”. És valóban: bár tömegsírokat néhány véletlen felfedezés után tártak fel a térségben, még a 19. században, de a nagyon nagyszámú magyar halottról (illetve az őket támogató külföldi csapatokról) mit sem tudunk, és „az emlékezet is megfeledkezett róluk”, fűzte hozzá.

– Mi nem szeretnénk ebbe a hibába esni. Mi, kalocsaiak és az egyház-megyénkhez tartozók különösen érintettek vagyunk, hiszen egyházmegyénk 52-ik püspöke volt a ferences rendi Tomori Pál, akinek a vezetésével indult csatába a magyar sereg – foglalta össze dr. Bábel. – Én vallom: ha nincs Mohács, nincs Trianon – utalt az érsek Szekfű Gyula néhai történész, egyetemi tanár álláspontjára, amit ő maga is oszt, mivel ezzel „megszűnt a nagy magyar királyság”, ami mind tekintélye, mint területe szempontjából „visszahúzódott”, meggyengült és teljesen sosem állt talpra.

Az elvesztett ütközetet követő 150 éves török hódoltság árnyékáról szólva dr. Bábel párhuzamot vont napjainkkal, mondván „ma hasonló veszélyben élünk, hiszen a kereszténység meggyengült, ugyanakkor van egy fundamentalista iszlám, amivel szembesülnünk kell”. A beszédben megosztott véleménye szerint „hódító szándékkal érkeznek”, azzal a céllal, hogy „bennünket egy újfajta gyarmatosítással leigázzanak”.

– Figyelmeztető számunkra a mohácsi csata tragédiája és azoknak a hősiessége, akik előtt ma fejet hajtunk. Bár a vezérek nevét ismerjük, a közkatonákét nem, de ők akkor az életüket adták a kereszténységért és Magyarországért – hangsúlyozta, kiemelve, hogy a csata előtt néhány nappal, Tomori utolsó, Bátán tartott miséjén ott volt II. Lajos magyar király is. Méltatta végül a teljes sereg hősiességét, megjegyezve: „azzal a tudattal mentek csatába, hogy meg fognak halni”.

1526. augusztus 29-én a magyar haderő (köztük cseh, horvát, lengyel, német, spanyol csapatokkal és a pápa küldte zsoldosokkal) közel 25 ezer fővel és 85 ágyúval állt fel a 60 ezer fős török sereggel és annak 160 ágyús tüzérségével szemben. Pontos adat máig nincs, de úgy tudni, a magyar fél kb. 16-20 ezer fős veszteséget szenvedett, míg a törökök „csak” 1.500 halottat számláltak.