www.kalocsaineplap.hu | Kalocsai Néplap Online Kalocsa és a környék lapja

Az irigy madár

2011.01.14 21:45 | Pavelkó Gizella

Valamikor réges-régen szabad volt az Ember szíve-lelke, s nagy szeretetben élt együtt az állatokkal. Alacsony házban lakott, nem épített maga köré kerítést, birodalma volt a széles mező, amíg csak a szeme ellátott. Társa volt a fű, a fa, a virág, minden állat, madár – szabadon jártak-keltek a ház körül, ki-ki a maga dolga után.

Takaros facsoport árnyékolt a házra s udvarára, hogy enyhítést adjon a forró nyárban, és egy kevés szélcsendet a sivalkodó fagyos télben.

Lakott a fákon madár száz is. A búgó vadgalambok télen-nyáron ott laktak. Tavaszi fészekrakás idején, Szent Iván-napja körül rejtőző-búvó fülemüle éjszakánként a madárszív legszebb énekét fuvolázta párjának, amit gyakran az Ember is hallgatott – Párjával együtt. Nyáron sárgarigók kiáltoztak friss gyümölcs után, őszidőre megérkeztek a sötétruhás varjúk, károgva magukkal hozták a ködös-fagyos zimankót.

A fák alatt népes volt az udvar: nagytarajú, fényes-tollú kakas vigyázta a házirendet. Tavasz érkeztével az Ember Párja a tyúkanyót a pajtába vitte, kosár alá dugta. Idő múltával csipogó sárga pihegombócokkal, kényeskedve előbújt a tyúkanyó. Övé volt minden figyelem, tisztelet. Az Ember Párja naphosszat cirógatta, simogatta a totyogós pici csibéket, s ha viharfelleg közeledett, óvatosan a kötényébe szedte a csipogókat, úgy menekítette a legvédettebb helyre őket, a haragosan követelődző kotlósmamával együtt.

Élt a környéken egy madár, Sas volt a neve. Széles, erős szárnyát, testét barna mintás toll takarta, erős volt a lába, erős volt csőre, szeme élessége semmihez nem volt fogható. Egész évben vigyázta az udvar békéjét: ha róka, menyét settenkedett, lesve a gyönge csipogókra, hirtelen aláereszkedéssel, erős szárnycsapásokkal utasította visszafordulásra a rosszakarót. Maga szórakoztatására, étvágyára pedig összeszedte az egereket, pockokat: ne dézsmálják az udvar eleségét. Dolga végeztével naphosszat némán üldögélt a facsoport szélén magányosan álldogáló, félig kiszáradt pusztai akác tetején, irigykedve hallgatta az Ember és Párja simogató-becéző szavait. Jutott abból mindenkinek: a kotlósnak a pelyhesekért, a büszke kakasnak a rendért, a kutyának a hűségért, de a fák madarai is kaptak jó szót a szép énekért. Csak ő maga nem kapott soha még egy fejbólintást sem, pedig éles szemével mindig azt vizslatta-vágyta, hátha egyszer őt is megszólítják.

Egyszer, amikor a meleg tavaszban a kotlós újra elővezette a sárga csipogókat, merészet gondolt magában. Látta az Ember Párját – akinek széles kötény csavarodott a derekára –, amint jött, hogy becézze, simogassa a gyönge jövevényeket. Gondolta a sasmadár, hogy segít az Ember Párjának is: olyan mélyre kell hajolni a pici csipogókért, talán fájdalmat is okozhat kötényes derekának. Szélesre tárt szárnyakkal, nagy karéjjal, nyugodt, lassú vitorlázással ereszkedett az udvar közepére, a sárga csipogók mellé. Hogy a pihe se görbüljön, oly óvatosan fogta erős csőrébe a csipogót, s kezdte emelni, hogy elérje vele az Ember Párjának kötényét.

Hogy mit gondolt az Ember Párja, nem tudni, de hangos sivalkodással az Ember után kiáltozott, miközben széles kötényét rázta, cibálta a sasmadár felé, mindaddig, amíg egy óvatlan mozdulattal kilökte a nyugodt kiscsibét a sasmadár vigyázó csőréből.

Kijött az Ember a házból, békés, integető mozdulattal visszatessékelte a riadt sasmadarat a kopár fájára, lesimította a Párjának kötényét, s úgy, ahogyan a sasmadár gondolta, kezébe adta a sárga csipogót.

Végzi a dolgát azóta is a sasmadár az udvar körül, évről évre. Nyáron, ha kevés lomb takarja a szikár akácfát, az Ember csak tudja, hogy ott a madár. De a varjúk hozta őszi szél után az Ember nap mint nap látja a vigyázó madár éles tekintetét, ami érti az Ember minden pillantását.

Manapság, ha lassú úton, puszták szélén jártok, magányos fákon Ti is láthatjátok a szürkés-barnás tollú sasmadarat. Vigyázó, éles szeme a tekinteteket várja, vagy Ember híján a pusztát pásztázza.