A Szülőföld Akadémia harmadik előadása a kalocsai szállások néphagyományairól szólt. A technika ördöge alaposan beleavatkozott a programba: míg a Művelődési Központ munkatársai az áramkimaradások okozta sötétség, addig Romsics Imre előadó a hagyományainkra épülő kultúránkat fenyegető lelki sötétség ellen hadakoztak.

A Viski Károly Múzeum igazgatójáról sokan tudják a városban (és azon túl is!), hogy elszánt harcosa a népművészet, a népi hagyományok megmaradásáért folytatott küzdelemnek. Higgyék el, nem a hatásvadászat kedvéért nevezem harcnak a jelenséget. Kultúránk alapja tárgyi és szellemi örökségünk, az határozza meg érzelmi és szellemi hovatartozásunkat, tartalmazza gyökereinket. Ha hagyjuk elveszni, olyanná válunk, mint egy amnéziás ember: létezik, de nem tudja, kicsoda, honnan jött és hová tart.

Romsics Imre mindjárt az elején leszögezte: az előadás címe, a „Néphagyomány a Kalocsai Sárközben” akkora téma, ami meghaladja egy előadás kereteit. Ő a maga részéről azt vállalja, hogy a kalocsai szállások tárgyalkotó népművészetét dolgozza fel. Ehhez rendkívül szemléletesen és világosan határozta meg földrajzi és történelmi szempontból az úgynevezett Kalocsai Sárköz fogalmát. Egy több évszázados térképen mutatta meg, hogy ez a környék a Duna legnagyobb szigetének számított, ahol a honfoglalás idején megtelepedett a magyarság, amely magyarság akkor legalább kilenc féle népességet jelentett. Ez lett a „pota” néprajzi csoport, amely az országban a leggazdagabb tárgyi kultúrával rendelkezett, és – néhány elszánt népművésznek köszönhetően – rendelkezik ma is. Kalocsa, és a Sárköz életét a vizek határozták meg. Az építkezés, a gazdálkodás, a társas élet, de a szigorúan meghatározott körön belüli házasságkötések is a sziget-lét adta lehetőségekhez alkalmazkodva formálták a lakosság életét. A város a középkorban a mai Szent István, Tomori és Hunyadi utcákból állt, és körülvette a Vajas, a Csilás-palé és a Kígyós. A török korban szinte teljesen elnéptelenedett a környék. A 150 éves megszállás után Pest-Pilis-Solt vármegyéből, Baranyából, a Felvidékről ide telepített tót, rác, szlovák népcsoportok egészítették ki a néhány visszatért helyi család lélekszámát, és a 18. század végére egységes kultúrájú népcsoporttá váltak. A sajátos földrajzi adottságok miatt alakult ki az a létforma, hogy a városban élő, mezőgazdasággal foglalkozó családoknak az úgynevezett „szállás” volt a második otthona, hiszen ott folyt a földművelés, az állattenyésztés. A 19. század elejére kettévált a város és a szállások élete: ahogy egy szálláson megjelent a tanító és a kocsma, az már azt jelentette, önálló településsé vált. Akkor Szakmár és Homokmégy központtal lett önállóvá a parasztság, a városban az iparosok, az értelmiségiek és a földnélküli zsellérek maradtak.

A kalocsai népművészet öt ágból áll: fazekasság, fafaragás, bútorfestés, pingálás és hímzés. A jellegzetes vörös, máztalan, csillogó cserépedények megjelenése a honfoglalás korára visszavezethető. Az eredeti fafaragás karcsú, egyszerű motívumokból állt: vízfolyást, tulipánt, napkorongot ábrázolt. Legértékesebb fennmaradt emléke a homokmégyi alvégen látható „Öreg köröszt”, amely a pogányság és a korai kereszténység jelképeit hordozza. A bútorfestést a komáromi bútorok városba kerülése indította el, előbb az asztalos céhek, később az asszonyok foglalkoztak bútorfestéssel. A pingálás (falfestés) jellegzetesen kalocsai jelenség, ma is használják. Sokáig a fal felső részén alkalmazott koszorú volt, az egész falfelület befestése már a 20. században alakult ki. A hímzés az 1860-as évek végén jelenik meg a kalocsai lányok-asszonyok ruháin. Előbb fehér, slingelt (lyukhímzés) darabokat készítettek, amelyeken a színeket a beléjük fűzött kék, rózsaszín, piros szalagok jelentették. Akkor nem virágokat ábrázoltak, szív, madár, patkó mintákat alkalmaztak. Előbb a kék-fekete-piros színek jelentek meg a ruhákon, majd nemzedékről nemzedékre gazdagodott a motívumvilág, amíg elértünk a ma leginkább ismert hímzésekig.

Romsics Imre végigkísérte napjainkig a népművészet formálódását, sorsát, helyzetét. Valamikor családok százai éltek meg abból, hogy előállították, forgalmazták, bemutatták a folklór különböző megjelenési formáit. Az ideutazó hazai és külföldi turisták érdeklődése bizonyíték arra, hogy a kalocsai népművészet ma is kelendő. A megőrzött emlékek, a régi stílusjegyeket tovább hordozó tárgyak alkotása, a viseletek, szokások, tánc és zene bemutatása, tovább örökítése kötelességünk, de érdekünk is egyben.

Az előadás remekül felépített, érdekes és tanulságos volt. Hogy mennyire megragadta a közönséget, arra bizonyíték az a vastaps, amelyhez fogható legfeljebb színházi előadások végén szokott felcsattanni.

Romsics Imre felajánlotta, hogy az előadáson részt vevő, regisztrációs kártyával rendelkezők egy hónapig ingyen bemehetnek a Viski Károly Múzeumba, hogy saját szemükkel láthassák az ottani, páratlanul érdekes és értékes néprajzi kiállítást.

A Szülőföld Akadémia negyedik programja az Érseki Könyvtár és -Kincstár bemutatása lesz.